utolsó frissítés: 2015. szept.

Az erdélyi magyar civil szféráról Civil Szemle 2006/2

Az erdélyi magyar civil szféráról

Az erdélyi társadalomkutatók körében a rendszerváltás utáni időszak egyik visszatérő kutatási témája az erdélyi magyar civil szféra kérdése. Az átlagosan két-három évente sorra kerülő kutatások ennek ellenére mindmáig nem sok elméleti eredményt hoztak, inkább csak leltár-készítés jellegűek voltak. Írásomban kísérletet teszek az eddigi erdélyi civilszféra-kutatások áttekintésére, majd az erdélyi magyar civil szféra egy lehetséges értelmezésével próbálkozok, ennek érdekében a civil szervezeti szférát a teljes erdélyi magyar intézményrendszerben helyezve el. 

Az erdélyi civilszféra-kutatásokról

A poszt-szocialista Erdélyben végzett számos civilszféra-kutatás ellenére[1] az erdélyi magyar civil szférával kapcsolatos elméleti eredmények igen szegényesek, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenekről. E kutatások egy részének kivitelezőjeként az eredménytelenség okai közül e helyen kettőt emelnék ki, a megrendelő érdektelenségét az eredmények elmélyültebb elemzése iránt, valamint a téma általában vett „elmélet-szegénységét” (ez utóbbi véleményem szerint részproblémája a teljes kisebbségi intézményrendszer-modell elméleti  kidolgozatlanságának).

Az elmélyült elemzések iránti érdektelenség okai a megrendelők céljaiban keresendők. E kutatások finanszírozói nagyrészt a demokrácia építői és a kisebbségi civil szféra szervezésére, koordinálására törekvők közül kerültek ki. Bár e két típusú finanszírozó kutatás-támogatói motivációi eltérőek (az előbbieké ideológiaiak, az utóbbiaké inkább pragmatikusak) e kutatások finanszírozásával céljaik hasonlóak: az erdélyi magyar civil szervezetek számbavétele, leltárkészítés, a szektor növekedésének dokumentálása. Számukra a nyers adatok, a szervezetek már-már mitizált „adatbázisa” jelentette a tulajdonképpeni végcélt, azok további elemzésében nem voltak érdekeltek, ezért azt nem is támogatták.

 Az eredménytelenség nyomós oka lehet azonban a fentiek mellet az is, hogy a kisebbségi társadalmakkal kapcsolatos kérdések nincsenek a mainstreem szociológiai témák között. A szociológia kialakulása és eredményei erőteljesen a nemzeti társadalmakhoz kötött.[2] Mind módszertana, mind elméleti eredményei a nemzeti társadalmak kutatásához kapcsolódnak. Ahogy a kisebbségi survey kutatások kapcsán felmerülnek a szokványos módszertani eljárások  alkalmazási nehézségei, ugyanúgy az elméletalkotás terén is problémák merülnek fel: a mainstreem szociológiából hiányzik a kisebbségi társadalmak teoretizálása, akárcsak az ennek rész-témáját képező kisebbségi non-profit intézményi szektor elméleti jellegű elemzése. Ha tehát tovább szeretnének lépni e téren az intézménykutatással foglalkozó erdélyi társadalomkutatók, a kérdéskör elméleti megalapozását maguknak kell elvégezniük. E feladat azonban úgy tűnik egyelőre meghaladja kapacitásunkat. A kisebbségi társadalom intézményrendszerének modellálása útjában ugyanis több komoly nehézség áll. Ezek között az első helyen áll a kisebbségi intézményrendszer behatárolásának kérdése, a kisebbségi és többségi intézmények megkülönböztetése. Így például a tagság nemzetisége vagy nyelvhasználata alapján nem tehető egyértelmű különbség magyar és román intézmények között, hisz a teljesen magyar és teljesen román nyelven működő intézmények szélső helyzetei mellett a nyelvhasználat kisebb-nagyobb mértékben keveredhet is, vagy időszakosan változó is lehet. Az intézmények céljainak etnikai vonatkozása (azaz az intézmény deklarált céljai szerint erdélyi magyar „ügyet” szolgál-e vagy nem) az etnikai besoroláshoz látszólag egyértelműen használható változót képez, ám ezzel kapcsolatban is problémák merülnek fel. A deklarált célok és a tényleges célok ugyanis különbözhetnek, az utóbbiakat csak igen körülményes kutatásokkal lehetne feltárni. Másrészt e kritériumot használva kizárnánk a magyar intézmények köréből a magyar többségű vidékek szervezeteinek nagy részét. E területeken ugyanis az etnikai cél szolgálata semmilyen értelemben nem fogalmazódik meg az intézmények működtetői részéről. Egy székelyföldi biciklis egyesület céljaiban nincs etnikai komponens, míg egy kolozsvári magyar biciklis egyesület, azáltal hogy célja a magyar biciklisek összefogása, bekerülne egy magyar intézményvizsgálatba, miközben a két szervezet között valójában nincs számunkra releváns különbség.

A non-profit szektor elméletei és a kisebbségi civil-szféra értelmezési kísérletei

Az, hogy a kisebbségi társadalmak kérdése nem szerepel a nemzetközi szociológia népszerű témái között, természetesen azt eredményezte, hogy a némi teoretikus igénnyel is fellépő intézménykutatások elméleti alapjául a civil szféra / civil társadalom / non-profit szektor többségi társadalmakra kidolgozott elméletei szolgáltak, véleményem szerint a kisebbségi non-profit szektor téves értelmezéséhez vezetve. 

A civil szféra említett szakirodalmát áttekintve annak elméleti megközelítéseiben központi elem a civil szektor és a politikai hatalom (illetve annak intézményeiből álló állami szektor) közötti viszony. E viszony alapján történetileg a civil szféra két korszaka különböztethető meg. Az első, „klasszikus” korszak jellemzője, hogy a civil szervezetek autonóm polgári kezdeményezések intézményesülése és formalizálódása eredményeként jönnek létre. Az önszerveződés az állam figyelmét elkerülő társadalmi érdekek érvényesítésének útját képezi. A társadalom politikai hatalommal nem rendelkező „civil” tagjai által így létrehozott civil szféra a hatalmat megtestesítő állammal tehát egyfajta érdekellentétben áll.[3] A nyugat-európai társadalomfejlődés egyik következményeként azonban ezen országokban a civil szféra és az állam antagonisztikus viszonya átalakul, partneri kapcsolattá válik, melynek eredményeképpen ezek egymást kiegészítő szférákká válnak (Ágh, 1999). A viszony átalakulásának okát több szerző a jóléti állam válságában látja, ennek enyhítésére törekedve avatkozik be az állam a civil szféra alakulásába, elsősorban a közterheket felvállaló civil szervezetek finanszírozásának felvállalásával (Tvedt, 1997; Ágh, 1999). E finanszírozási politika következtében ezen államokban a civil szféra méreteit illetően megtöbbszöröződik, jellegét tekintve azonban a tocqueville-i értelemben vett civil szférától eltávolodik, sajátos szolgáltatói szférává válik. A kialakuló "professzionális NGO-k" a finanszírozási feltételekhez igazodva a legkülönbözőbb feladatokat is felvállalják. A kiterjedt civil szféra finanszírozási folyamatába közvetítőként a civil szervezetek egy köre is bekapcsolódik, e „tetőszervezetek” által valósul meg a civil szféra "alsóbb" egyesületi szintjeinek a támogatása. Ez utóbbi modellnek témánk szempontjából figyelemre méltó vonása, hogy ebben a civil szféra gazdasági függősége révén közvetett politikai függősségben van. Ez fokozottan igaz a tetőszervezetek esetében, amelyek az adományozó (rendszerint a kormányzat) különböző közvetettségű és mértékű befolyása alatt állnak (Ágh 1999). E civil-szféra értelmezésekre azonban elmondható, hogy a civil szektort magától értetődően a formális értelemben vett non-profit szervezeti forma alapján definiálják, a civil-szféra behatárolásának kérdése csak mint a nemzetközi összehasonlítások nehézsége merül fel (DiMaggio — Anheier, 1991)

A non-profit szektor nyugati irodalmában tehát a non-profit szektor a társadalomnak az állammal  és a piaccal (többé-kevésbé) egyenrangú harmadik szektora, amelynek egyfajta kiegyenlítő, korrigáló szerepe van az állam és a gazdaság között, amely a civilek „józan eszének” érvényre jutását biztosítja a politika és gazdaság öntörvényűségével szemben. Ezzel szemben az erdélyi magyar civilszféra értelmezésekben a fenti modell egy etnikai dimenzióval egészül ki, aminek köszönhetően az egyes alkotóelemekhez az eredetitől lényegesen különböző jelentések társulnak: az állami szektorhoz a többségi jelleg, a non-profit szektorhoz a kisebbségi jelleg.[4] Bár az erdélyi magyar társadalom belső viszonylatában gyakran felmerül a civil öntudat és önszerveződés hiányának kérdése, romániai viszonylatban a magyarnak tekintett (nagyrészt a magyar politikai és kulturális elit által létrehozott) kisebbségi non-profit szervezetek szférájának etnikai dimenziójától eltekintenek, minek következtében e szervezeti szektor egésze úgy jelenik meg, mint az állami hatalommal szemben szerveződő „civil” szféra. Ez bizonyos értelemben még kedvező színben is tünteti fel a kisebbségi szervezeteket, hisz az EU-s csatlakozási kontextusban normatívává váló civilszféra építés hátterében a magyar intézményi szférához egyfajta progresszív jelleg is asszociálható. Ennél is zavaróbb következménye azonban ennek az értelmezésnek, hogy a kisebbségi intézményrendszeren belüli hatalmi dimenziótól eltekint, annak egészét civil szféraként értelmezve. Olyan elméleti-fogalmi zavarral állunk tehát szemben, melyre a megoldást a kisebbségi intézményrendszer részletesebb, elmélyültebb elemzése jelentheti.

1. ábra. A non-profit szektor nyugati szakirodalmában az állam-piac-nonprofit szektor kapcsolódása

 

2. ábra . A kisebbségi intézményrendszer mint civil szféra

 

Szempontok  egy kisebbségi intézményrendszer-modell kidolgozásához

1. A behatárolás kérdése. Tekintsük a kisebbségi intézményrendszerhez tartozónak azon intézmények körét, amelyek a kisebbséghez tartozó egyének és csoportosulások különböző céljainak elérését szolgálják, akár megfogalmazódnak ezek a célok, akár nem, és akár etnikai jellegűek akár nem. A dominánsan magyar nemzetiségű személyek által működtetett és magyar nyelven működő (magyar „ügyvitelű”) intézményeket tekintem tehát magyar intézményeknek. E behatárolás alapján állami és gazdasági intézmények sora is a kisebbségi intézményrendszerhez tartozik.
2. Célszerűnek tartom a magyar intézményrendszerhez sorolt intézmények halmazát a követett céljaik szerint „alrendszerekre” felosztani. Egy alrendszer halmaz-szerű entitás, alkotórészei nincsenek feltétlenül tényleges kapcsolatban egymással. Hat alrendszert javasolok — közigazgatási-, politikai-, gazdasági-, vallási-, oktatási-tudományos- és művelődési alrendszereket.[5]
3. A kisebbségi társadalom intézményrendszerének sajátossága, hogy alrendszerei a többségi társadalom alrendszereihez képest fokozott mértékben non-profit keretekben építkeznek. Ez a tendencia annál erősebb, minél kevésbé használhatók saját intézményként az állami intézmények, azaz lokálisan is kisebbségben levő helyzetekben, illetve erősen centralizált szerkezetű állami intézmények esetében.
4. Míg a követett célok alapján elkülönített alrendszerek a kisebbségi intézményrendszer makro-szerkezetének statikus megragadására alkalmas, egy alrendszer működésének elemzéséhez a mező-fogalmát javasolom.[6] Egy mezőt képeznek a működésük során egymással ténylegesen összekapcsolódó intézmények. Az így elképzelt mező analitikus értelemben hálózat-szerű képződmény, melynek alkotórészei közös céljaik követéséből adódóan egy  közös „játszma” szereplői, amelyek tehát egymással konkurensi, együttműködési stb. viszonyban állnak. Egy alrendszer tehát több mezőből állhat, így például az oktatási-tudományos alrendszeren belül az egyes diszciplínák külön mezőket alkotnak, a vallási alrendszeren belül az ugyanazon hívekért versengő egyházak egy mezőt alkotnak. Míg az alrendszer fogalma az intézményrendszer makroszintű elemzésére, a mező inkább mezo-szintű modellek alkotására alkalmas.
5. A kisebbségi intézményrendszer további sajátossága, hogy a non-profit keretekben építkezés révén egy kisebbségi „mező” két többségi mezőhöz, esetünkben a magyarországi valamint romániai megfelelő mezőkhöz kapcsolódik, és változó fokú autonómiával azok interferáló köztes terében létezik. E köztes lét kihasználható a források megkettőzéseként. E köztes állapot ugyanakkor a mező működését irányító szabályok tekintetében is következményekkel jár, nehezítve a szereplők számára egy egységes működési szabályrendszer, a közös „játékszabályok” kialakulását, mivel egy kisebbségi mező működési szabályrendszerét mindkét többségi mező működési logikája befolyásolja. Az egységes szabályrendszer hiánya miatt a kisebbségi mező szerkezete a többségi mezőkhöz viszonyítva rendszerint decentralizáltabb, lazább, többközpontúbb.
6. A működésében is civil jellegű non-profit szervezeti szektor így a formális non-profit szektornál lényegesen kisebb. A formális civil szféra egy része non-profit mezbe rejtett költségvetési típusú intézmény, egy része politikai politikai jellegű intézmény (hatalmi és ellenzéki), a tulajdonképpeni civil szféra az ezeken kívüli reziduális kategória.

Az erdélyi magyar intézményrendszer alrendszerei

Makro-szinten szerkezetileg tehát alrendszereket különböztetünk meg. A gazdasági alrendszer kivételével az alrendszereknek két szegmense különböztethető meg. Egyiket a „magyarnak” tekinthető költségvetési intézmények, másikat az ennek kiegészítéseként, non-profit keretek között létrehozott intézmények alkotják.[7]

E két szegmenst alrendszerenként az azonos célok, illetve az alrendszeren belüli mezők játékszabályai kapcsolják össze. A kisebbségi non-profit szektor civil-szférakénti értelmezésétől ez az értelmezés abban különbözik, hogy míg az előbbiben az egy-egy alrendszeren belüli hatalmi dimenzióban elfoglalt pozíció alapján hasonló helyzetben levő non-profitok egymással együttműködve a költségvetési szegmenstől elkülönülő non-profit szférát alkotnak (horizontális kapcsolathálók a hatalmi szempontból hasonló helyzetben levő intézményi szereplők között) esetünkben non-profit intézményeink az adott alrendszer költségvetési szegmensével alkotnak egységet (horizontális kapcsolatok  helyett vertikális kapcsolatok az alrendszeren belül). Bár az erdélyi magyar non-profit szervezetek halmaza jogi értelemben olyan, mint a nyugati szakirodalomban tárgyalt civil szféra, valójában „civil” jellegük teljesen háttérbe szorul alrendszeri betagolódásukhoz képest. Tévesek tehát az olyan következtetések, amelyek a jogi értelemben vett erdélyi magyar civil szervezetek relatív nagy számából az erdélyi magyarság fokozott civil öntudatára, a civil kezdeményezések bőségére következtetnek. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a többségi társadalmak államilag létrehozott és fenntartott intézményeinek azon részét, melyet a kisebbségi elit a kisebbségi társadalom szempontjából szükségesnek tart, és amelynek állami létrehozására nincs lehetőség, non-profit keretek között hozza létre és próbálja működtetni. A kisebbségi non-profit intézmények jelentős része így nem egyéb, mint valamilyen nemzetállami intézmény analóg intézménye. Így például a nemzeti tudományos akadémiák analógiájára elképzelt Erdélyi Múzeum Egyesület aligha tekinthető civil szervezetnek.

3. ábra. A kisebbségi társadalom alrendszeri szerkezete.

költségvetési	közigazgatás	oktatási- tudományos alrendszer	vallási intézmények	politikai szervezetek	művelődési intézmények	gazdaság művelődés- orientált gazdasági intézmények
non-profit

Egyes állami intézmények esetében azok alintézményei korlátozottan saját intézményként használhatók (pl. egyetemi tanszékek, önkormányzatok), azonban az illető intézményrendszer centralizáltsága miatt a magyarként működő alintézmény mozgástere korlátozott. A non-profit keret ezen esetekben a rendelkezésre álló intézményi keretek kitágítására, a mozgástér növelésére használható. Civil jellegről ez esetekben nincs szó, e szerveződések nem a hatalommal szemben fogalmazzák meg magukat: kisebbségi-többségi dimenzióban a hatalommal inkább elfogadtatni szeretnék magukat, a kisebbségi viszonyrendszeren belüli hatalmi dimenzióban pedig legtöbbször e kérdésről aligha beszélhetünk, mivel a szervezeteket maga a kisebbségi elit hozza létre és működteti.

A civil jelleg hiánya természetesen nem jellemző a non-profit szerveződések teljes körére, azok jelentős része a kisebbségi hatalmi csoportoktól függetlenül, esetenként pedig ténylegesen azokkal szemben jön létre és működik. Itt csupán amellett érvelünk, hogy non-profit intézményeink jelentős része (és közülük is különösen az ismertebb, patinásabb nevűek) a kisebbségi elitek intézményei.

A közigazgatási alrendszer költségvetési szegmensét a megyei-, városi- és községi önkormányzatok alkotják. Az egyes önkormányzatok az adott közigazgatási egység nemzetiségi arányainak függvényében sorolhatók vagy sem a magyar intézményrendszerhez. A megyei tanács mint az önkormányzatok fölötti struktúra a két magyar többségű székelyföldi megye kivételével semmiképpen nem tekinthető magyar saját intézménynek, a prefektúra intézménye pedig még ezekben a megyékben sem. Így a kisebb részben városi, nagyobbrészt falusi közigazgatási intézmények mozgástere számára ezek az intézmények inkább korlátokat képeznek. Sajátos céljaik minél teljesebb elérése érdekében (amely cél ez esetben a közigazgatási egységek prosperitásának, felvirágoztatásának minél nagyobb mértékű növelése) mozgásterüket non-profit keretekben működtetett szervezetek révén növelik. Ilyen non-profit jogi formában létrehozott intézmények a kistérségi társulások, valamint az igen elterjedt településfejlesztő egyesületek és alapítványok (ez utóbbiak jellemző elnevezése a „Pro-településnév”). A romániai közigazgatási rendszerben a legkisebb közigazgatási egységet képező községek nem falvakat, hanem falucsoportokat jelentenek. Így számos magyar (vagy magyar többségű) falu román többségű községhez tartozik, mely esetekben a községi önkormányzat román intézményként működik. Ez esetekben a magyar falvak településfejlesztő egyesületei nagymértékben az önkormányzatok funkcióit veszik át.  Nem egy létező intézmény mozgásterét bővítik, hanem az intézményt helyettesítik. Részben a közigazgatási alrendszerhez kapcsolódnak a községi periodikák is, melyek jelentős részét az önkormányzatok vagy településfejlesztő egyesületek adják ki, és azok szócsövét képezik.

4. ábra. A fontosabb magyar intézmények elhelyezkedése az intézményrendszer alrendszeri szerkezetében.

közigazgatás	oktatási-tudományos rendszer	vallási intézmények	politikai  szervezetek	művelődési intézmények	gazdaság
					művelődés-orientált gazdasági intézmények
megyei tanácsok	iskolarendszer	történelmi egyházak	RMDSZ	színházak	könyv- és
városi önkormányzatok	egyetemek	neoprotestáns egyházak	platformok	közkönyvtárak (városi, községi)	lapkiadók, szerkesztőségek
községi önkormányzatok				múzeumok, egyéb gyűjtemények	könyvesboltok, írott és
				művelődési házak	elektronikus média egy része
				közszolgálati média	irodalmi kávéházak, művészkocsmák
kistérségi társulások	oktatást támogató alapítványok	vallási intézmények (CE Szövetség)	más magyar pártok	program-szervező int. (TranzitHáz)	gazdasági egységek kulturális
településfejlesztő egyesületek és alapítványok	Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége	szövetségek, egyesületként működő	pártok háttérintézményei (pl. Communitas)	tánc-zene csoportok	programszervező háttérintézményei
községi folyóiratok	tudományos-kutató intézetek (EME)	vallási közösségek (Hit Gyülekezete)	ifjúsági politikai szervezetek (MÁÉRT, stb.)	színjátszó csoportok
	egyetemi háttérintézmények	szórvány-ügyi intézmények		tájházak, egyéb gyűjtemények
	szakfolyóiratok szakkönyvtárak	egyházi ifjúsági körök
		nőszövetségek
	diáktanácsok (középiskola)	egyházi kórusok
	diák-érdekvédelmi szervezetek (OMDSZ, KMDSZ)	klubszerűen működő ifjúsági házak
		egyházi könyvtárak
	ismeretterjesztő intézmények	egyházi folyóiratok

Az oktatási-tudományos alrendszer költségvetési szegmensét a különböző fokú oktatási intézmények (óvodák, iskolák, egyetemek) rendszerének azon egységei képezik, amelyek  magyar intézménynek tekinthetők. Az alsó és középfokú oktatási intézmények esetében ez nagyrészt a tanszemélyzet nemzetiségi összetételén múlik, amely nem feltétlenül egyezik a települések nemzetiségi arányaival. (Falun jó mutatója az oktatási intézmények magyar jellegének az, hogy szerepet vállalnak e a helyi nemzeti ünnepek megszervezésében.) Állami egyetemek esetében az egyes karok, vagy azok magyar tagozatai képeznek saját intézményt. A magyar magánegyetemek természetesen teljes mértékben magyar intézmények.

Az így összeálló erdélyi magyar oktatási intézményrendszer kiegészül olyan non-profit keretekben létrehozott és működtetett alapítványokkal és egyesületekkel, amelyek az alrendszerre jellemző sajátos célkitűzés, az oktatási (az egyetemeken emellett kutatási-tudományos) tevékenységek elmélyítését szolgálják. Különösen az alsó- és középiskolai rendszerhez kapcsolódnak olyan non-profit intézmények, amelyek fő funkciója a költségvetési oktatási egység anyagi alapjainak bővítése, az oktatási tevékenység működési-infrastrukturális feltételeinek javítása. Ezek nemcsak források szerzését és becsatornázását végzik, hanem tartósan tulajdonosai is maradnak a szerzett javaknak. Mivel ezen intézmények létrehozója a tantestület, ez a tulajdonjogi helyzet a működés szempontjából semmilyen különösebb következménnyel nem jár.

A Romániai Magyar Pedagógusszövetség az oktatás minőségét (szakszerűségét) hivatott elmélyíteni a középiskolai  rendszerben. Ennek megfelelően képzéseket szervez, szakfolyóiratot ad ki.

Az egyetemi háttérintézményekre különösen a 90-es évek első felében volt jellemző, hogy fő célként a magyar nyelvű egyetemi oktatás működési feltételeinek javítását tűzték ki: számítástechnikai infrastruktúra, magyar nyelvű szakkönyvtár létrehozását és működtetését, esetenként még előadóterem működtetését is. A magyar nyelvű egyetemi képzés helyzetének rendeződésével és az egyetemi oktatók körének kiszélesedésével ezek az intézmények céljaikat nagymértékben átformálták, ma már nagyobb részük tudományos-kutatói tevékenységét helyezi előtérbe, azaz egyetem melletti tudományos intézményként definiálja magát.  

Az egyetemektől némileg függetlenebb tudományos-kutató intézetek (Erdélyi Múzeum Egyesület, Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság) szintén nem választhatók szét az egyetemi intézményrendszertől, mivel létrehozóik és működtetőik ugyancsak az egyetemi oktatók. Ezek és az egyetemi háttérintézmények között a különbség nem céljaikban és működésükben van, mint inkább a létrejöttük történetében. Amíg a tudományos-kutató intézetek működtetői főállású egyetemi oktatók és saját kutatói személyzettel nem rendelkeznek, addig önálló tudományos alrendszerről nem beszélhetünk.

Az egyetemek mellett működő oktatási-tudományos non-profit intézmények tehát kutatási programokra próbálnak forrásokat szerezni, szakkönyvtárakat működtetnek, tudományos konferenciákat szerveznek, szakfolyóiratokat adnak ki. E tevékenységek mindegyikét lehetőség szerint a nemzeti tudományos alrendszerekhez próbálják kapcsolni (pl. a műhelyek és folyóiratokat akkreditálására törekednek). E természetes igyekezetük, a diszciplináris elkülönüléssel és az egymáshoz közelálló szakterületű műhelyek közötti versenyhelyzettel együtt azt eredményezi, hogy ezen intézmények között kapcsolatok alig vannak, ehelyett a megfelelő állami (román és magyar) intézményekkel való kapcsolatok kiépítésére törekednek.

Míg a fentiekben felsorolt non-profit intézményeket badarság volna civil szervezetekként kezelni, az alrendszerhez tartozó szakszervezetek (amennyiben ezek magyar intézmények), diák-érdekvédelmi szervezetek, diáktanácsok ténylegesen civil szervezeteknek tekinthetők.

A vallási intézményrendszert azon intézmények alkotják melyek céljai között szerepel az üdvösség szolgálata. Az alrendszer (részben) költségvetési szektorát a magyar történelmi egyházak és a dominánsan magyar tagságú neo-protestáns egyházak (illetve ez utóbbiak egyes magyar többségű helyi gyülekezetei) alkotják. Ezt a szférát az egyházak non-profit keretek között működő vallási célú (azaz üdvösséget szolgáló) egyesületei egészítik ki. Egyesületi keretek között működnek egyes protestáns megújulási mozgalmak és a jogi kerettel is rendelkező katolikus bázisközösségi mozgalmak (ilyen pl. a református egyházban működő CE Szövetség). Szintén egyesületi formában működnek az  állam által egyházakként el nem ismert, vagy az elismerés folyamatában levő új, vagy Erdélybe újonnan érkező vallási közösségek. Ez utóbbiak közül minket most természetesen csak a magyar jellegűek érdekelnek (mint amilyen pl. a Hit Gyülekezete).

A vallási célú egyesületek mellett a vallási alrendszert kiterjedt, jogi státussal nem rendelkező, („nem-bejegyzett”) az egyházak által működtetett további kvázi-vallási intézményi szféra egészíti ki:  bibliakörök, nőszövetségek, egyházi ifjúsági szervezetek, egyházi kórusok, klubszerűen működő gyülekezeti- vagy ifjúsági házak, egyházi könyvtárak és folyóiratok. Ezek nagy részét a lelkészek szervezik, és regionális fölöttes szervezeti szintek integrálják, melyek révén szorosan az egyházakhoz kapcsolódnak. Nagyszámú vallásos kórus és zenekar működik a magyar neoprotestáns közösségek mellett is (a hangszeres egyházi zenekaroknak valószínűleg a többsége).

A vallási intézményrendszer az egyházak laikus szerepvállalásai révén több más alrendszerrel is átfedésben van, legerőteljesebben az oktatási, szociális és szórványügyi intézményekkel. Elvileg azonban a vallási intézményrendszerhez sorolható minden olyan intézmény, amelynek céljai között ott szerepel az emberek üdvösségének szolgálata. Így az oktatási intézmények közül azok, amelyek a lelkészi és vallástanári utánpótlást szolgálják, részben talán a felekezeti iskolák is, és az egyházak által működtetett szociális intézmények. (E kettős célú intézmények besorolása valamelyik alrendszerbe természetesen csak  esetenkénti alapos elemzések alapján történhet.)

A vallási intézményrendszer sajátos részét képezik a történelmi egyházak által működtetett szórványügyi intézmények is, amelyek a nemzet és az egyház számára egyaránt mentik a szórványban élő híveket („szórvány-misszió”).

A politikai alrendszer költségvetési szektorába az RMDSZ, non-profit szektorába az egyesületi formában működő más magyar pártok sorolhatók. A pártokon kívül a pártok háttérintézményeit képező további non-profit státusú intézménnyel is kiegészül ez a szegmens. Ezek egy része a román és magyar állami költségvetések és az erdélyi magyar non-profit szektor között közvetít, mint például a Communitas Alapítvány (ezeket nevezi a non-profit szektor angol nyelvű szak irodalma kvázi-kormányzati NGO-knak.). Szoros politikai kötődésűek továbbá egyes központilag szervezett ifjúsági szervezeti hálózatok is, melyek a politikai elit utánpótlása számára képeznek részben szocializációs, részben legitimációs hátteret, alapot. Ez utóbbi funkció miatt e szervezetek központi egységei tagszervezeteik jelentős részét programszerűen hozzák létre, gyakran csak papíron, de amelyeket szorgalmasan létezőként tartanak nyilván, ily módon nagyszámú fantom szervezettel gyarapítva az erdélyi magyar intézményrendszert, a növekedés elkötelezettjeinek nem kis örömére.

A művelődési alrendszer kiterjedt költségvetési szektorral rendelkezik, melyet színházak, közkönyvtárak, múzeumok, művelődési házak, közszolgálati média stb. alkot. E költségvetési szegmens non-profit keretek között kiegészül a költségvetési intézmények háttérintézményeivel, önálló művelődési intézményekkel, valamint kiterjedt jogilag nem bejegyzett egyesületi szférával. A művelődési-kulturális háttérintézmények létjogosultságát az oktatási háttérintézményekéhez hasonló érvek biztosítják: a román állam megbízhatatlansága (hivatkozni szokás például az utóbbi évszázadban bekövetkezett államosításokra), a pályázati rendszerekbe való bekapcsolódás lehetősége, a szerzett források könnyebb pénzügyi kezelése, a szabadabb intézményépítés, stb.  Az önálló non-profit művelődési intézmények ritkák, a létező pályázati rendszerekre nehezen lehet folyamatos működésű intézményeket építeni. A létezők közül egyesek valamely szűkebb művészeti ágban próbálnak professzionális intézményként működni, mások kulturális programszervezésben próbálnak szakszerűek lenni.

A művelődési alrendszerhez tartozik a legkiterjedtebb jogi formával nem rendelkező egyesületi szféra: tánc- és zeneművészeti csoportok, színjátszó körök, tájházak és egyéb gyűjtemények. E szféra kiterjedtségének oka, hogy ilyen típusú szerveződések a szocialista évtizedekben is alakíthatók és működtethetők voltak, falun szinte kizárólag ilyenekben merült ki az önszerveződés. Így ez a kvázi-egyesületi művelődési szféra rendelkezik a leginkább történelmi múlttal (a romániai magyar intézmények nagy része hivatkozik valamilyen jogelődre, az esetek többségében azonban tényleges folytonosság ezek között nem mutatható ki). E művelődési csoportok működésükhöz különösebb anyagi feltételeket nem igényelnek, támogatást a helyi iskola, a művelődési otthon esetleg az egyház nyújt. Működtetőik rendszerint az a helyi tantestületek tagjai.

A gazdasági alrendszert a többiektől a költségvetési szektor hiánya különbözeti meg, ezt az alrendszert elsősorban profit-termelést célzó gazdasági intézmények alkotják. Ebben is előfordulnak azonban, ha ritkábban is, non-profit háttérintézmények, azaz tisztán gazdasági célzattal létrehozott alapítványok, egyesületek (pl. vámkedvezményes személygépkocsi-behozatal céljából létrehozott alapítványok), vállalkozói szövetségek, vállalkozói klubok, stb.

Külön megemlíthető a gazdasági alrendszer művelődési-kulturális orientáltságú szektora, melyet  cégekként működő könyv és lapkiadók, szerkesztőségek, könyvesboltok alkotnak, de az írott és elektronikus média egy része is ide tartozik, valamint a kulturális programszervezést is vállaló irodalmi kávézók és művész-kocsmák is. Ezek az intézmények működésük során kettős célt követnek, kulturális tevékenységükben a szakterület mércéi és céljai szerint működnek, másrészt viszont a céljuk gazdasági haszon termelése, azaz valahol a művelődési-kulturális és gazdasági alrendszerek határterületén helyezkednek el.

Az intézményi alrendszerek mező-szerkezete

Az eddigiekben bemutatott alrendszereket tehát olyan intézmények alkotják, amelyeket közös céljaik alapján az elemző sorol egy csoportba. Egy alrendszer alkotóelemei egymással nincsenek feltétlenül tényleges kapcsolatban (akár a működés során az egymásra tekintettel levés értelmében sem). Így ezek tulajdonképpen nem képeznek rendszert. Egy-egy alrendszeren belül azok alkotóelemeinek csak kisebb—nagyobb körei kapcsolódnak ténylegesen össze — ezeket nevezzük mezőnek. Példaként az alrendszerek mező-szerkezetére a vallási alrendszert próbálom tovább részletezni.

A vallási intézményrendszer, mint feljebb bemutattuk, azon intézmények összessége, amelyek vallási célokat, azaz az üdvösség elérését szolgálják. Az alrendszer államilag is elismert és támogatott egyházakból, vallási célú egyesületekből, a vallási intézmények oktatási-, szociális és szórványügyi intézményeiből áll.

A vallási intézményrendszer azonban több autonóm alegységből áll: minthogy a történelmi egyházak között a hívekért nincs konkurencia, ezek a köréjük szerveződő intézményeikkel egymással „párhuzamos”, egymástól gyakorlatilag független intézmény-csoportosulásokat alkotnak. A vallási intézményrendszer tehát nagy vonalakban a történelmi egyházak intézményrendszerei által körvonalazott vallási mezőkből tevődik össze. E mezőket még a bármilyen potenciális hívekért versengő prozelita kisegyházakkal szembeni konkurencia sem kapcsolja egy egységbe, a kisegyházak elleni közös akcióik például alig vannak.

Míg az alrendszert alkotó mezők között alig vannak kapcsolatok, egy vallási mezőn belül az egyes alkotórészeket szoros szálak kapcsolják össze, és a mező egyes alkotórészeinek működése a többiek nélkül nem érthető meg. A mezőn belül ugyanis a közös cél elérése már egy közös játszma tétjét képezi: mind a római katolikus, mind a református egyház az üdvösség elérésén dolgozik, de mivel egymás között híveik fölött nem versengenek, az üdvösség szolgálatában mutatott szakértelmüket egymással nem mérik össze. Nem így a mezőn belül, ahol már a cél elérésével kapcsolatosan eltérő elképzelések ütközhetnek. Az intézményépítés ezen eltérő elképzelések, eltérő stratégiák, egymással szemben álló érdekcsoportok munkájának eredménye, az intézményrendszer szerkezete és működése tehát tükrözi az őt létrehozó intézmények közös játszmáját, amely attól közös, hogy ugyanazon hívek üdvösségének minél hatékonyabb szolgálatára törekszenek. Míg tehát az alrendszer elemzése állhat pusztán az azt alkotó intézmények számbavételéből, a mező-elemzés el kell jusson egy-egy intézménycsoport mögötti érdekcsoportok, célkitűzések és stratégiák megértéséig. Példaként, tovább szűkítve a vallási alrendszert, álljon itt a református egyház mint vallási mező egy lehetséges (vázlatos) elemzési kísérlete.

A református egyház intézményrendszerének, mint vallási mezőnek, meghatározó intézménye természetesen az egyházszervezet. Ez elsősorban a klérus, a vallási szakértők intézménye. A klérus elképzelései az egyház politikáját illetően természetesen nem homogének. A mindenkori hivatalos egyházpolitika megfogalmazói és képviselői a hierarchikus szervezet hatalmi pozícióit uraló csoport, az ezzel szembeni alternatív egyházpolitikákat képviselő érdekcsoportok saját elképzeléseiket és stratégiáikat más intézmények révén fejezik ki és próbálják érvényesíteni. A vallási célok szolgálatának sajátos elképzelése (és az azt képviselő érdekcsoport) azonosítható be például a CE Szövetség jogi szempontból egyesületként intézményesülő szervezetében. Bár a klérus szűkebb, egyházszervezeti hatalom szempontjából kisebb hatalommal bíró csoportjáról van szó, pozícióját jelentősen erősíti azáltal, hogy az egyháztagok talán legvallásosabb, jól szervezett szegmensével van szoros és tartós koalícióban (a vallási kisközösségekbe szerveződő tagságáról és szimpatizánsairól van szó). Emellett a laikus értelmiség „haladó” csoportjaival is szoros kapcsolatban, együttműködésben van. További törésvonal feltételezhető az egyházszervezetet uralók és a vallási intézményrendszer (a mező) reprodukcióját végző oktatási intézményrendszert alkotók között, hisz a tanok (azaz a tiszta szakértelem) reprodukciója és annak gyakorlatba ültetése igencsak eltérő feladat. Az előbbi csoport pozícióját a teológiai intézmények minél nagyobb és alaposabb kiépítése erősítheti, a vallástanári fakultások rendszerváltás utáni kiépülése tehát feltehetőleg erősítette ezt az érdekcsoportot.

A vallási egyesületek központilag szervezett típusai feltehetőleg egyes további papi csoportok pozícióit erősítik. A nőszövetségek a hatalmi szempontból igencsak kedvezőtlen helyzetű papnőkkel képezhetnek érdek-koalíciót,  az ifjúsági csoportok a hierarchikus struktúrában való előrejutás nehézségeivel küszködő, feltörekvő fiatal teológusok számára képezhetnek segítséget, támaszt.

Az egyház laikus tevékenységeiben fokozott szerepet vállalók mind további potenciális érdekcsoportokat jelenthetnek (vagy ilyenek kialakulásának esélyét-veszélyét hordozzák). Az oktatási és szociális ügyekben és intézményépítésekben szerepet vállalók érdekcsoportkénti elkülönülése különösen a kettős képzettségű, tehát vallási szempontból is kvalifikált szakemberek nagyobb számban való megjelenése esetén várható. A nagyobb jelentőségű (mert az egyházat a világ fele nagyobb mértékben legitimáló) oktatási és szociális intézmények mellett a műszaki és  gazdasági szakemberek (informatikusok, menedzserek) részéről is elképzelhető egy sajátos egyházpolitikai álláspont képviselete (pl. a hatékonysághoz, korszerűséghez való viszonyulásban, amely az egyház legitimitásával hozható kapcsolatba).

A református egyház mint vallási mező elemzése tehát azokat a viszonyokat tárhatja fel, amelyek az egymással kapcsolatban álló intézményeket összekötik. Egy ilyen elemzés az adott intézményi szféra felszíni lefényképezésén túllépne, nem állna meg az intézmények létének, mint puszta létük folytán dicséretes megvalósítások ünnepélyes konstatálásánál, hanem azokat úgy kezelné, mint amelyben az erdélyi magyar társadalom mindennapjait meghatározó egymásnak feszülések, konfliktusok és együttműködések fejeződnek ki.

 Összefogalás, következtetések

Írásomban abból a ki nem mondott előfeltevésből indultam ki, hogy az erdélyi magyarság önállóságra törekvő entitás, amely intézményei építése során a mintául szolgáló többségi társadalom intézményeit igyekszik kiépíteni, azonban sajátos helyzetéből adódóan a nemzetállami intézmény-építésektől eltérő feltételek között, jogilag szokatlan mértékben non-profit keretekben, anyagilag a kisebbségi non-profit szektornak szánt román és a magyar költségvetési forrásokra támaszkodva. Az ily módon felépülő intézményrendszer elméleti modellálásához két kulcsfogalmat javasoltam, az alrendszer és a mező fogalmakat. Javaslatom szerint a tisztánlátás érdekében az erdélyi magyar intézményrendszert célszerű alrendszerekre bontani, annak alapján, hogy az egyes intézmények milyen célokat követnek. Az így megkülönböztetett alrendszerek (melyeket felváltva intézményrendszereknek is nevezek) további elemzéséhez azt javasolom, hogy továbbmenve azok olyan nagyobb alegységeit vizsgáljuk, amelyek tényleges működésükben is összekapcsolódnak és egymáshoz igazodásuk során kialakul a tevékenységük számára irányadó szabályrendszer, melynek alapján megítélhető az illető területen a szakszerűség és a hozzáértés.

Az erdélyi magyar intézményrendszert alkotó mezők azonban ritkán képesek megvalósítani olyan szerkezetet és működést, amely a szakszerű tevékenységek biztosítékául szolgáló közös szabályok kialakulását favorizálná. Azon esetekben, amelyekben ez többé-kevésbé megvalósul, ez inkább szerencsés intézmény-történeti esetlegességeknek köszönhető. A kisebbségi intézményrendszer szerkezete és működési jellegzetességei tendenciaszerűen inkább ennek ellenkezőjét, a széttöredezettséget és a szakszerűsödés ezzel járó gátlását eredményezi. A megfelelő költségvetési támogatottság hiányában a létbizonytalanság a legkülönbözőbb eszközökkel a legkülönbözőbb források megragadására ösztönzik az intézményeket. Ez az együttműködésekre, az egyes mezők integráltságának  növekedésére gátlólag hat. A nem az adott mező kritérium-rendszere szerint megítélt támogatások pedig a szakosodás elmélyítését teszik értelmetlenné. Az identitás-ápolás céljából felépített, politikai hasznot célzó magyar, román és erdélyi magyar pályázati rendszerek, ideológiailag áthatott nyugati források (pl. Soros Alapítvány), az anyagi és politikai együttműködésekre épülő személyes kapcsolatok szövevénye a megcélzott források olyan esetei, amelyek számára az egyes mezők sajátos (maguk számára a szakszerűséget jelentő) szempontjai érdektelenek, így a forrásszerzés sikeréhez imidzsüket pluralizálni kényszerülnek, olyan szerepeket vállalva fel, amelyek eredeti céljaiktól igencsak távol állnak. E képmutatások képezik az egyik okát annak, hogy oly tartósan rögzült az erdélyi magyar intézményrendszer civil szférának tekintése — a „civil” törekvések eljátszása ugyanis mindmáig sikeres forrás-szerzési stratégiának számított. Az erdélyi magyar intézményrendszert illető tisztánlátásban való ellenérdekeltség, együtt az intézményi imidzsek pluralizálásával  oda vezetett, hogy az esetleg szakszerűen behatárolt és valamely specifikus mezőnek szánt támogatásokat is intézmények sokasága próbálja megszerezni.

Van e tehát Erdélyben magyar civil szféra, és ha igen hol helyezkedik el a fentiekben vázolt intézményrendszerben? A kérdésre a válasz természetesen pozitív. Remélem azonban, hogy írásomban meggyőzően érveltem amellett, hogy a formailag non-profit státusú szervezeti szféra jelentős (talán nagyobb) része valójában nem tekinthető civil szervezetnek: működtetőik kényszerből választották a non-profit formát, működésükben, kapcsolattartásaikban és forrásszerzési gyakorlatukban azonban mindent elkövetnek hogy költségvetési típusú intézményként működjenek. A bizonyos mértékben hierarchikus szerveződésű alrendszerekhez azonban olyan intézmények/szervezetek alkotják, amelyek nem a fenti stratégiát követik. Ezek egy része eleve nem próbál vertikális kapcsolatokat építeni — ezek formalizáltság szempontjából a non-profit szektor és az informális szerveződések határán helyezkednek el. (pl. tánccsoportok, színjátszó csoportok). Szintén civil szervezetként működnek ezek mellett azok a non-profit szervezetek, amelyek szándékaik szerint kapcsolódnának ugyan valamely szakmai mezőhöz, de erre kicsinységük, szakmailag periférikus jellegük miatt nem képesek. Ebben az értelemben egyfajta reziduális kategóriának is nevezhető ez  a non-profit szervezeti szegmens. Az így leszűkített szervezeti szféra sem tekinthető azonban teljesen civil szférának, e szervezetek egy része ugyanis politikai kötődései miatt marginalizálódik. A politikai alrendszer klientúra-szerű szerveződésének következtében a szervezetek nagy része  rendelkezik valamilyen politikai kapcsolatokkal. Az egyes szervezetek szakmai mezőben való marginalizálódása így gyakorta a patrónus személy politikai marginalizálódásának köszönhetően következik be, miáltal a fentiekben körülhatárolt reziduális civil szféra is jelentős mértékben ellenzéki irányba tolódva politikailag elkötelezett.

Konklúzióként elmondhatjuk, hogy bár végső soron a kisebbségi intézményrendszer elemzésének eredményeként is a szakirodalomból ismert három szektor, az állami-piaci és non-profit szektorhoz jutottunk, e felszíni hasonlóság ellenére a kisebbségi intézményrendszer számos sajátosságot is mutat. Reméljük, hogy elemzésünk az erdélyi magyar intézményrendszer és civil szféra mélyebb megismerése mellett a harmadik szektor  jelenségkörének megértéséhez is hozzájárult. .

Felhasznált irodalom

Ágh Attila (1999) Civil társadalom és korai konszolidáció az EU-csatlakozás jegyében Magyarországon. In: Magyar és európai civil társadalom. Pécs 1999.

Toqueville, A. (1995) Politikai és civil szervezetek viszonya Amerikában. In: Korunk, 1995/11.

Tvedt, Terje (1997) Angels of Mercy or Developmental Diplomats? Oslo 1997.

DiMaggio, Paul J. — Anheier, Helmut K. (1991) A nonprofit szervezetek és a non-profit szektor szociológiája. In: Kuti — Marschall szerk. (1991)  A harmadik szektor. Non-profit kutatócsoport, 1991, Budapest.

Némedi Dénes: A szociológia egy sikeres évszázad után. Szociológiai Szemle 2000/2

Horváth I. — Sala Zs. (1995) A romániai magyar egyesületek és alapítványok szociológiai leírása. Korunk 1995/XI,

Csata — Kiss D. — Kiss T. (2005) Az erdélyi magyar kulturális intézményrendszerről. In: Blénesi-Mandel-Szarka (2005) A kultúra világa. A határon túli magyar kulturális intézményrendszer. MTA-KI 2005 Budapest

Miklós I. (2005) Forrsábevonási gyakorlat a székelyföldi kulturális intézmények esetében. In: Blénesi-Mandel-Szarka (2005) A kultúra világa. A határon túli magyar kulturális intézményrendszer. MTA-KI 2005 Budapest

---

Ugrás az oldal tetejére