Bánátból Bărăganba

Az 1951-es "pünkösdi" kitelepítések Romániában

Az itt következő recenzióban a Romániában 1951-ben végrehajtott, jugoszláv határmenti - bărăgani-i  - kitelepítéseket mutatom be [1] . Írásom több mint szokványos könyvismertetés, amennyiben utalásokat tartalmaz a magyarországi analóg eseményekre, a tanulmánynál viszont kisebb igényű, mivel nem tekinti át a romániai kitelepítések történetének irodalmát.

A könyv 1994-ben jelent meg, a Bărăganba Deportáltak Egyesületének felkérésére és anyagi támogatásával, a temesvári Marineasa kiadó gondozásában. Az egyesület és a kiadó találkozása nem véletlen, az egykori politikai elítéltről, Zaharia Marineasaról elnevezett kiadó rendszeresen jelentet meg a romániai antikommunista ellenállásról, valamint a rendszerrel ellenszegülők szenvedéseiről szóló kiadványokat. E könyvek rendszerint személyes visszaemlékezéseket, korabeli feljegyzéseket, naplórészleteket tartalmaznak. A bărăgani-i deportálásokról szóló könyv: a Pünkösd '51 szövegeinek nagy részét az érintettek visszaemlékezései (egyéni és csoportos interjúk, naplórészletek) képezik. Az emlékezéseket a deportálásokra vonatkozó, korabeli hivatalos dokumentumok egészítik ki, tallózás a korabeli sajtóhírekből és egy összegező tanulmány, Viorel Screciu tollából. [2]

Előzmények

A pünkösdi deportálás [3] fő mozgatórugóit Viorel Screciu a "nemzetközi politikai kontextus" két összetevőjében jelöli meg: Románia "szovjetizálásában" és a szovjet- jugoszláv, valamint a keleti és nyugati blokk - 1947-es Komintern határozatot követő - háborús helyzetének kialakulásában.

            A szovjet-jugoszláv kapcsolatok alakulásában Románia Magyarországhoz hasonlóan statiszta szerepet játszik, a deportálások innen eredő okai nem térnek el a magyarországi esettől, bemutatásuktól ezért eltekintek.

            A kommunista hatalomátvétellel kezdődő társadalom-átalakítási program sem különbözik lényegesen a magyarországi kontextustól. A szovjetizálás keretében ebben az időszakban, 1949-51 között zajlik az első kollektivizálási kampány. A téeszesítés a Bánátban különösen nagy ellenállásba ütközött. A közös gazdaságok száma a vártnál (és az országos átlagnál) jóval lassabban nőtt. 1952-ben a régióban mindössze 118 kollektív gazdaságot jegyeztek, amely 12000 családot foglalt magába, valamint 99 társulást 3200 családdal, ezek együttesen az összes parasztgazdaság 12%-át képezték. A párt regionális szerveinek adatai szerint a szocialista szektor ekkor a teljes szántóterület 34,91%-ára terjedt ki. A terménybegyűjtések terén a bánáti régió ugyancsak lemaradt az országos teljesítményektől. Egy korabeli jelentés szerint: "régiónkban a begyűjtés sikertelen akciónak tekinthető". [4]

1951 nyarán ily módon a kommunista vezetés a kollektív gazdaságokba be nem vonható rétegektől is megszabadulhatott.

            A temesvári régió pártbizottságának egyik jelentésében találóan kapcsolják össze a kitelepítés két okát: "Mivel régiónk, a legaljasabb és gyilkos Titóval határos, az osztályharc éleződésének változatos megnyilvánulási feltételeivel rendelkezik. Elszánt harcra van tehát szükség az éberség fejlesztése érdekében." [5]

A Bărăgan-i Deportáltak Egyesülete archívumában összegyűjtötték a kitelepítési akcióra vonatkozó belügyminisztériumi és pártdokumentumokat. Ezek alapján vázolható az események  tervezett - ideálisként elgondolt - menete. A továbbiakban először a tervezett akciót, majd - a személyes visszaemlékezések alapján - a megvalósult eseményeket vázolom.

Kitelepítési terv

A kitelepítések célja "a Jugoszláviával határos térség biztonságának szavatolása" [6] . Ennek érdekében egyrészt műszaki határzár - a határ menti 100 méter széles megműveletlen és lakatlan sáv - megerősítését, másrészt a veszélyessé válható lakosságcsoportok kitelepítését tervezték a határ menti övezetből, 25 km-es mélységig.

Társadalmi kategóriák

            A kitelepítendő lakosságot három nagy kategóriába sorolták. [7] Ezekre veszélyességük mértéke szerint eltérő intézkedések vonatkoztak. Az első csoportba a térségen kívülről származók tartoztak: a nyugati, "imperialista" államok és Jugoszlávia állampolgárai, illetve azok a személyek, akik korábban ezen államok állampolgárai voltak ("... akik állampolgárságát ezen államok már nem ismerik el.") [8] Ebbe a csoportba sorolták a térségen kívülről származó, elbocsátott hivatalnokokat, katonatiszteket és a szakmai testületekből kizárt szabadfoglalkozásúakat, például ügyvédeket. Az érintetteknek családjukkal együtt a térséget 48 óra alatt kellett elhagyniuk, és teljes vagyonukat magukkal vihették. A terv nem határozta meg azokat a helységeket, amelyekben letelepedhettek, kizárta azonban a választható települések közül az "agglomerált központokat", valamint a határmenti övezet más településeit. A kitelepítendőknek nyilatkozatot kellett aláírniuk, amelyben kötelezték magukat, hogy elhagyják a határmenti övezetet, és amelyben ugyanakkor azt a helységet is megjelölték, amelyben letelepedni szándékoztak.

            A második - legnépesebb - kategóriát a határsávon belüli nemzetiségiek, valamint az osztályellenség körébe tartozók alkották. Ide sorolták azokat a besszarábiai és észak-bukovinai menekülteket, akik az ország területén 1940 június 1. után telepedtek le [9] , a macedónokat, a német SS-alakulatok volt tagjait, a volt Német Etnikai Csoport helyi szervezeteinek csúcsvezetőit (településenként többnyire három személyt: az elnököt, az alelnököt és a titkárt), a titoistákat, a csempészeket és az illegális határátlépéseket segítő kalauzokat, az országból megszököttek rokonait, a fegyveres ellenálló csoportok tagjainak rokonait és segítőit, a térségben élő (és innen is származó) elbocsátott tisztviselőket és katonatiszteket, a kulákokat és kocsmárosokat, a korábban külfölddel kapcsolatban álló volt kereskedőket, volt iparosokat és földbirtokosokat. Az összes kitelepített 93 százaléka, több mint 39.000 személy tartozott ebbe a csoportba, akiket 6 és 24 óra közötti időn belül kellett eltávolítani a térségből. A kitelepítés lebonyolítására előirányzott idő községenként az érintettek számától függött. Javaikból keveset vihettek magukkal, részletes lista alapján a következőket: élelmiszert; ruhaneműt, szőnyegeket, bútorokat és háztartási eszközöket; kézi szerszámokat; pénzt és értéktárgyakat; könyveket, rádiókészüléket és hangszereket (zongora kivételével). Magukkal vihettek továbbá egy lovas-vagy ökrös szekeret, egy tejelő vagy borjazott tehenet, valamint takarmányt az állatok számára. A szállításhoz egy családnak legfeljebb egy vagon állhatott rendelkezésére.

            Végül, a harmadik kitelepítendő kategóriába olyan személyek tartoztak, akik még nem töltötték le a politikai vétségért, illegális határátlépésért vagy köztörvényes vétségért - gazdasági szabotázs, sikkasztás vagy lopás miatt - kiszabott büntetésüket. Önállóan kellett elhagyniuk a térséget, de az első kategória kitelepítettjeitől eltérően egyénileg (családjaik nélkül) kellett távozniuk. A terv szerint e csoport távozására közvetlenül a második kategória után, tehát a teljes kitelepítési műveletre szánt 48 óra második napján került volna sor. Az érintetteknek 24 órán belül el kellett hagyniuk a határmenti övezetet, számukra sem volt megengedett az "agglomerált központok", illetve más határmenti helységekben való letelepedés.

            A visszaélések elkerülése végett a kitelepítettekkel egy nyilatkozatot szándékoztak aláíratni, amelyben az érintett személy kijelenti, hogy minden ingóságát magával vitte, kivéve azokat, amelyeket eladott, vagy különböző okok miatt nem tudott magával vinni (pl. szállítási hely hiánya miatt, v agy mert a kitelepítés idején az állatok a legelőn voltak).

            A kategóriákat vizsgálva, a román kommunista vezetés ellenségképe a magyarországihoz nagymértékben hasonlónak látszik. Kulákok és falusi kocsmárosok, a régi rendszer köztisztviselői és katonatisztjei, földbirtokosok, iparosok, kereskedők képezték mindkét országban a legnépesebb ellenségcsoportot. A nemzetiségek szintén mindkét esetben a potenciális ellenséghez sorolódtak. Esetükben azonban Bánát nemzetiségi sokszínűsége s ezen belül a német nemzetiségű lakosság túlsúlya sajátos színezetet ad a romániai kitelepítéseknek. A macedo-románok, a besszarábiai és észak-bukovinai román nemzetiségű menekültek, valamint fegyveres ellenálló csoportok segítői és hozzátartozói a kitelepítendők ugyancsak sajátos csoportjait képezték.

Németek

A német nemzetiségűek három kategóriába is tartozhattak. Kettő kimondottan őket célozta meg, mint az SS-alakulatokhoz tartozókat, valamint az ekkora már megszűnt romániai Német Etnikai Csoport helyi vezetőit. A Német Etnikai Csoport egy 1940 november 20-án érvénybe lépett törvény alapján alakult meg, amely a közjogi személy státusát biztosította ennek a csoportosulásnak, így az állami felügyelet melletti önigazgatás és önrendelkezés jogát, beleértve például a saját tevékenységi területen belüli törvényhozás jogát is. A Német Etnikai Csoport tehát egyfajta állam volt az államban, amelynek azonban nem lehetett tagja automatikusan minden német nemzetiségű lakos. A deportálás célpontját képező vezetőket nem helyben választották, hanem kívülről - Németországból - nevezték ki az egyes helyi csoportok élére. A szervezet bűnei közé tartozott, hogy fontos szerepet játszott a nemzeti-szocialista ideológia terjesztésében, valamint az, hogy tagjait, az önkéntesség feltétele mellett, 1943-44 között a német hadseregbe (a Waffen SS-be) sorozhatták. [10]

Romániában, más közép-kelet európai államoktól eltérően, nem került sor a német lakosság tömeges áttelepítésére. Két intézkedés azonban súlyosan megrázta ezt a társadalmi csoportot: a Szovjetunióba deportálás és tulajdonuk kisajátítása. 1945 januárjában az aktív korú romániai német népesség nagy részét - néhány korosztályt szinte maradéktalanul - a Szovjetunióba deportáltak. Utólagos becslések szerint mintegy 70000, 17 és 45 év közötti férfit, illetve 18 és 30 év közötti nőt deportáltak. Ez a teljes német nemzetiségű lakosság 12,90%-a. A deportáltakat 1949-ben engedték haza, egy részüknek (pl. a korábban német hadseregben harcolóknak) azonban az állam nem adta meg a román állampolgárságot. Míg Szovjetunióban tartózkodtak, az alatt sor került tulajdonánuk kisajátítására: a földreform megvalósítása érdekében elkobozták "mezőgazdasági javaikat, a hozzájuk tartozó élő és élettelen leltárral együtt". A kisajátítás által érintett  kategóriába gyakorlatilag a teljes német lakosság beletartozott (az SS-be tartozó személyek valamint ezek mindenféle egyenes ágú hozzátartozói, a Német Etnikai Csoport tagjai, valamint mindenki, "aki hitlerista propagandát folytatott"). A kisajátítás következményeként a nem deportált német családtagok melléképületeikben, vagy lakásuk egyik szobájában húzódtak meg, egyeseknek teljesen ki kellett költözniük házukból. Helyüket román "telepeseknek" adták át, jelentős számban azoknak a besszarábiai menekülteknek, akik egy évtized múlva maguk is kitelepítés célpontjaivá váltak. Az ily módon elkobzott javakat tíz év múlva, egy 1954-es határozat alapján adják majd vissza eredeti tulajdonosaiknak [11] .

            Az 1951-es kitelepítések tehát egy sok megpróbáltatáson átesett német nemzetiségű lakosságot érintettek: olyan csoportokat, amelyek korábbi megtorló intézkedések célpontjai is voltak, a deportálás maradékaikat érintette. Mindössze 782 volt SS katona családját telepítették ki, miközben 1943-ban az SS-nek 54000 romániai német tagja volt [12] . A német deportáltak nagy része a kulákok és gyárosok kategóriájából kerül ki.

Besszarábiai és észak-bukovinai menekültek

            A román nemzetiségű besszarábiai és észak-bukovinai menekültek a második világháború során kerültek az "anyaországba". A háború vége után jelentős részük a Bánátban telepedett le, főként a németek kisajátított telkeire és házaiba. Néhány év múltán két szempontból is a rendszer ellenségei közé sorolódtak. Egy részük feltételezhetően a korábbi román közigazgatási rendszer volt tisztviselőjeként az elbocsátott tisztviselők kategóriájába került. Másik részük viszont "kulákként" a szovjet kommunizmus - a szibériai deportálás - elől menekült Romániába, így az épülő társadalmi rend szempontjából megbízhatatlan elemnek, potenciális ellenségnek számított.

Macedónok

            Ez a kategória két etnikai csoportot fedhet: a macedónokat és - az előbbinél nagyobb számban - macedo-románokat (románokat). A délszláv eredetű macedónok, mint potenciális titoisták, megbízhatatlanok voltak a rendszer számára. A macedo-románok zöme a két világháború között telepedett Romániába, nagyrészt Dobrudzsába, de jelentős részük kereskedőként az ország teljes területén, így a Bánátban is szétszóródott. Ők kommunizmus-ellenességbe torkolló nacionalizmusukkal tűntek ki. Nagy számban vettek részt például a Dobrudzsai fegyveres ellenálló csoportokban. Ebben a pár éve még a "nemzet számára megmentett" népcsoportban így csakhamar a szocialista társadalom építésének egyik legfőbb akadályozóját látták. Bár a kitelepítés irányelveiből nem derül ki, hogy a két fenti csoport melyikére vonatkozik a "macedón-származású" kifejezés, a visszaemlékezések macedo-román kitelepítettekre utalnak (zavaró módon nem is csak bánátiakra), így feltételezhető, hogy a macedón kategória a román népességet fedi.

Fegyveres ellenállók

Ők a "banditák", a kommunista hatalommal szembeszegülők, ma már legendás csoportosulásai. A háború után többnyire a hegyekben rejtőző paramilitáris alakulatokként maradtak fenn néhány évig, a Nemzeti Ellenálló Mozgalom részeként. A Securitate egy 1949-es okmányában ezeket a csoportokat "szubverzív, fasiszta típusú, az ország biztonsága ellen összeesküvő, paramilitáris bandák"-nak nevezi, amelyek feltehetően államcsínyre, terrorista akciókra készülnek, s egy szovjet-amerikai háborúban az ellenséghez állnának át. Silvia Angelescu szerint e csoportok közös jellemzője a "reménykedés a nyugati segítségben a szovjet csapatok és a kommunista vezetés kiűzéséhez; a külföldi, román nyelven sugárzó rádióadók biztató információnak terjesztése; fegyverkezés a Ťmegfelelő időbenť kezdendő tényleges harchoz; a falvak elégedetlenkedőinek (parasztok, papok, tanítók, jegyzők) beszervezése; gazdaságok és családok elhagyása, rejtekhelyekre húzódás; a hasonló meggyőződésű rokonok és falubeliek általi élelem- és ruhaellátásra támaszkodás". [13] A fegyveres ellenálló csoportok szétszórtan, az ország több pontján tevékenykedtek: Máramarosban, a fogarasi- és a vrancea-i hegyekben, sőt a rejtőzködés szempontjából kedvezőtlen terepű Dobrudzsában is. Több csoport működött a bánáti hegyekben is, ezek hátterét jelentős mértékben a deportálás alá eső 25 km-es határsávba tartozó falvak biztosították. [14] E csoportok végső felszámolása 1950-1952 között történt. A deportálás - hozzájárulva az ellenállók feltételezett támogató hátterének megsemmisítéséhez - felhasználható volt az akció sikeréhez.

A kitelepítés menete

            A kitelepítési műveletet egy előkészítő és egy végrehajtási szakaszra tagolták. Az előkészítő szakaszban a kitelepítendők településenkénti névsorát, valamint a szállításhoz szükséges járművek listáját kellett összeállítani. E feladat a Securitate, a milícia, valamint a párt megbízottaira hárult, akárcsak a névsorok helyességének ellenőrzése, amit községenként a helyi adminisztratív és politikai tényezőkkel szorosan együttműködve kellett elvégezni. Minderre hét nap állt rendelkezésükre.

            A kitelepítés végrehajtási szakaszát az e célra létrehozott Központi Bizottság közvetlenül a helyszínen irányította. A végrehajtási terv a következő volt:

 "A Központi Bizottsághoz küldött névsorok alapján a 344/951 számú minisztertanácsi rendelet értelmében a Belügyminisztérium határozatot hoz, amelyben eldönti a kitelepítést. Ezzel egy időben a szállítási eszközöket a meghatározott helyekre küldik, a műveletet végrehajtó csapatok, a milícia- és securitate-tisztek és altisztek pedig elindulnak a kitelepítés térségébe.

            Miután a csapatok és szállítóeszközök megérkeznek, a Központi Bizottság - a meghatározott napon és órában - alkalmazza a kitelepítés végrehajtásához szükséges intézkedéseket. Különös gondot fordít a rajoni kollektívák, a milícia- és securitate-tisztek és altisztek, valamint az egyes községek katonai egységei vezetőinek kiképzésére, azokra a feladatokra, amelyeket ezeknek végre kell hajtaniuk, valamint a végrehajtás módjára.

            A meghatározott napon és órában a csapatok elhelyezkednek, a műveletet vezető milícia- vagy securitate-tisztek pedig  végrehajtják a kitelepítési műveletet. Az első kategóriába tartozókkal közlik, hogy 48 órán belül el kell hagyniuk a határmenti térséget. Ezzel egy időben megkezdődik a második kategória kitelepítési művelete is.  A második kategória kitelepítésének megkezdése után kezdődik a harmadik kategória kitelepítése. Minden kitelepítendő családdal közölni kell a Belügyminisztérium Határozatát, és tudtukra kell adni a rendelkezésükre bocsátott szállítási eszközt is. Hasonlóképpen azt is közölni kell velük, hogy az el nem szállítható javakat eladhatják. Egyúttal azt az időpontot is közölni kell, amíg a csomagolást be kell fejezniük.

A második kategória esetében a határozat közlése után minden háztartásban ott marad felvigyázóként egy vagy két katona, megelőzvén az érintettek szökését, javaik esetleges megsemmisítését, felgyújtását. Dolgaik becsomagolása után, és miután az eladásra szánt javaikat eladták, a második kategóriába tartozók teljes családját elkísérik a vonatra szállás helyére, ahol átadják őket a vonat parancsnokának.

Minden szerelvényhez egy tiszt is tartozik, aki a szerelvény parancsnoka, őt munkájában egy csoport katona segíti. Ezek a szerelvényt elkísérik a lerakodás helyszínéig. A szerelvény parancsnoka a lerakodási állomáson történő átadásig felel a kitelepítettekért. A lerakodó állomásokban a kitelepítetteket a felvigyázással megbízottak veszik át, és elszállítják őket, bármilyen járművel, a Bizottság által kijelölt helységekbe.

A szekereket és az állatokat, amelyeket a kitelepítettek magukkal vihettek, saját lábukon, csordákban szállítják a letelepítés helyszínéig. Ezek szállítását a milícia kíséri." [15]

            A lebonyolításra létrehozott Központi Bizottság feladatai nagyjából az érintett személyek kitelepítésére korlátozódtak. A kitelepített személyekért azoknak a kijelölt állomásokra érkezéséig feleltek. Az ezen kívüli, illetve ezt követő feladatok ellátását más szervek és bizottságok feladatkörébe utalták. Így a kitelepítettektől felvásárolt, illetve az utánuk hátramaradt javakkal kapcsolatos problémák kezelése, valamint az elszállásolásuk megszervezése a befogadó településeken egy másik bizottság feladata volt. E bizottság hatásköre a kitelepítettek javainak felvásárlására, megőrzésére, értékesítésére és kiutalására, a mezőgazdasági munkálatok folytonosságának biztosítására, az átvett házak és földek kiutalására terjedt ki, a deportáltak új lakhelyén pedig a lakásépítésekre, valamint a deportáltak munkába állásának megszervezésére. A szállítás befejezése után  a kitelepítettek felügyeletének megszervezését a bizottság a milícia hatáskörébe utalta.

Hátramaradt javak

A kitelepítetteknek, földjük és a házaik kivételével, jogukban állt eladni a magukkal nem vihető  ingóságaikat. Az adás-vételt gyorsan, a kitelepítésre szánt idő alatt kellett lebonyolítani. A gyors lebonyolítás érdekében e javakat kizárólag a bizottság által községenként e célra létrehozott "kollektívák" vásárolhatták fel. A vásárlás az eladó fél társadalmi státusa szerint differenciált állami árakon történt: a szegény- és középparasztok, valamint tisztviselők  esetében a javak teljes árát kifizették, a kulákok esetében a teljes ár 50%-át. Mivel a középparasztok és kulákok közötti különbségtevés nem volt könnyű feladat, a direktíva ezen esetekre kompromisszumos megoldást írt elő: "azon esetekben, amelyekben nehéz megállapítani egyes középparasztok és kulákok közötti különbséget, a  felvásárló bizottság a felértékelés után az állami ár 75%-át fizeti ki." A kapott összegek ellenében a kitelepítettek egy nyugtát írtak alá, amely részletesen tartalmazta a javak után kifizetett összegeket, a nyugta egy másolata az eladónál maradt.

            Az ingatlanok helyzetének rendezése ugyancsak e vagyonkezelés céljára létrehozott, hierarchikus felépítésű "kollektíva"-rendszernek a feladata. A kitelepítettek távozása után az üresen maradt házakat a Belügyminisztérium emberei átadják e kollektíváknak, az átadásról jegyzőkönyv készül. A kollektívák a továbbiakban felleltározzák az egyes telkekhez tartozó földeket és egyéb hátramaradt javakat, amelyekről leltárlistát készítenek. Az ily módon átvett javak semmilyen formában nem idegeníthetők el, a leltárak összesítése után kizárólag a Központi Bizottság utalhatja ki őket. Az összesítésig, és a ki nem utalt javak esetében azután is, a javak megőrzése szintén a helyi kollektívák feladata.

 

A fogadóhelyek

            A deportáltakat Ialomiţa és Galac régiókban, 14 Állami Gazdaság területére szándékoztak letelepíteni. E területeken (a Mezőgazdasági Minisztérium által kijelölt pontokban) a kitelepítettek egy-egy új falut kellett felépítsenek. Az új településeket szintén részletesen előre megtervezték: lakhely gyanánt vályogfalú, náddal fedett típusházakat kell építeni, ("ezek fele A típusú, fele B típusú lakás lesz"), a házak 2500 négyzetméteres parcellákra épültek. A szükséges építőanyagokat a deportáltak ingyen kapták. A tervezők összesen körülbelül 7000 ház felépülésére számítottak.

            A lakóházak mellett minden újonnan létrehozott községben a közintézmények és hatósági kirendeltségek (Néptanácsok, milícia-posztok, falu-kórházak, iskolák, szövetkezetek, stb.) számára is épületeket kellett építeni. Ezek ugyancsak vályogból készültek, egységes típustervek alapján. Felépítésük természetesen ugyancsak a kitelepítettek feladata volt. A terv községi kutak ásását is előirányozta. A lakóházak felépítése után a Mezőgazdasági Minisztérium minden kitelepített család számára állami áron beszerzett háztartásonként egy malacot, 2-3 juhot, 5-6 baromfit.

A kitelepítés irányelveiben az építkezéseken  kívül a kitelepítettek életének egyéb részleteit is megtervezték: a deportáltaknak az Állami Gazdaságokban kell dolgozniuk, amelyek gyapot és rizs-művelésre, valamint egyéb munkálatokra alkalmazhatták őket.

A tervezet szerint a falvak vezetése, akárcsak más községek esetében, a létrehozandó Néptanácsok révén történik. E tanácsok részben a deportáltak megbízható elemeiből kell összetevődjenek, részben olyan személyekből, akik eredeti lakhelyükön is közösségi képviselők voltak. Az eredeti lakhelyükön közigazgatási tisztséget betöltőket (Néptanácsoknál, Szövetkezeteknél, Állami Gazdaságoknál stb.) a lehetőségek szerint új lakhelyükön is hasonló munkakörben szándékoztak felhasználni (kivételt képezetek e tekintetben a korábban "ellenséges magatartást tanúsítók").

            Az irányelvek előirányozták az orvosi ellátás megszervezését is, községenként egy 6-7 ágyas kórház építését és felszerelését, a fogyasztói szövetkezetek helyi kirendeltségeinek  létrehozását, valamint a kitelepített gyerekek iskolai tanulmányainak folytatásának biztosítását. A gyerekek átmenetileg a szomszédos falvak iskoláiba járhattak, távlatilag helyi iskolákat kellett építeni, s az oktatásügyi minisztérium feladatává tették, hogy ezek számára helyi tantestületeket biztosítson.

            A fentieket a magyarországi kitelepítésekkel összehasonlítva, úgy tűnik, hogy a bánáti kitelepítések egyik sajátossága a részletekbe menő tervezettség volt. Ha a kategóriák aprólékos meghatározására, a listák összeállítására és többszörös ellenőrzésére, a műveletek operacionalizálására, a részfeladatokkal megbízott bürokratikus apparátusok megszervezésére gondolunk, akkor elmondható, hogy Romániában a magyarországinál pontosabb, részletesebb, racionálisabb tervezés előzte meg a kitelepítést. Ez feltehetőleg kevesebb teret engedett a visszaéléseknek, a végrehajtói brutalitásnak. A visszaemlékezések azonban nem mindenben igazolják ezt a feltevést. A precízebb tervezés nem feltétlenül járt együtt a zökkenőmentes lebonyolítással. A nagy horderejű művelet másik jellegzetessége ugyanis éppen az akadozó végrehajtás volt.

 

A kitelepítések valósága

Az előműveletek végrehajtása

A deportálás lebonyolítása 1951 június 18-án, Pünkösd másnapján kezdődött. Az események kezdetéről rendelkezünk a legtöbb, részletes, érzékletes visszaemlékezéssel. Az emlékekből a következők rajzolódnak ki: a deportálást megelőző héten a térség vasútállomásaira sok üres szerelvény érkezett. Ez feltűnt a lakosoknak, a helyi vezetők azonban sehol nem árulták el ezek rendeltetését. Általában azt válaszolták, hogy a beszolgáltatott gabona elszállításához érkeztek a vagonok.

Pünkösd első napján, június 17.-én, a hadsereg egységei körülzárták az érintett településeket. A hadműveletre is felfigyeltek a lakosok, de a készülő eseményekről még mindig nem értesültek. Pünkösd másodnapjára virradó éjszaka, hajnali kettő és hat óra között (esetenként még reggel nyolckor is) 5-8 fős különítmények: "komplex brigádok" kopogtak be a házakhoz. Vezetőjük általában securitate-tiszt volt, a teljesebb csoportokban a helyi néptanács egy képviselője is részt vett, a többiek katonák voltak. A felzavart lakóknak a tiszt felolvasta a kitelepítési határozatot (vagy csak egyszerűen közölte velük a végzést), és felszólította őket, hogy csomagoljanak össze. A csomagoláshoz általában néhány órát engedélyeztek, és minden esetben ott maradt felvigyázni egy kiskatona. Gyakran előfordult, hogy a végrehajtók az előírás szerint megengedett javakat sem engedték elvinni: a csomagoláshoz többnyire nem adtak elég időt, más esetekben félrevezették a kitelepítetteket, mondván, hogy felszerelt lakásokba szállítják őket, ahol nem lesz szükségük háztartási eszközeikre. Előfordultak azonban ellenkező esetek is, amikor a kiskatonák figyelmeztették a kitelepítendőket, hogy értékes tárgyaikat feltétlenül vigyék magukkal.

 A felszólítás és a vonatra szállás ideje alatt az esetek többségében az érintettekhez nem engedték közel szomszédaikat. A névjegyzékek többszöri ellenőrzése ellenére számos visszaélés történt: több olyan személyt deportáltak, aki nem szerepelt a listákon, de az illetők (gyakran közeli rokonok) a kitelepítendő családoknál tartózkodtak (már önálló családot alapított gyerek, árván maradt unoka, vő, stb.). Előfordult, hogy valamelyik közeli faluból a listán szereplővel azonos vagy ahhoz hasonló nevű személyt vittek el. Más esetekben a helyi bizottság vett fel a listára (túlbuzgóságból vagy személyes bosszúból) olyan szegényparasztokat, akik valójában nem estek a kitelepítendő kategóriákba. Egy interjúalany olyan esetet mesél el, amikor egy látványosan szegény családot a magas rangú párthivatalnok hazakergetett az állomásról.

A kitelepítés lebonyolítása után, különösen azokban a falvakban, amelyekből nagy számban deportáltak lakókat, végletes lehangoltság uralkodott. Egy otthon maradó néptanácsi hivatalnok így idézi fel az állapotot: "Estefele átmentem Ghilad-ba. A falu puszta volt, rengeteg ház kapuja tárva-nyitva, a disznók az ólak körül, juhok, tyúkok, lovak szabadon, szerteszét a pakolás sietsége közben elhullatott rongyok. Az emberek bezárkózva, ritkán tűnt fel egy-egy szomszédba átsiető ember. Elém jön a párttitkár, egy Dusan Stoianov nevű szerb ember. Sírni kezdett mint egy gyermek, amikor meglátott. ŤMicu, itt mindenkit elvittek, a sógoromat is elvitték, mindenkitť mondta nekem."

Leltár és árverés

            A deportáltak javait leltározó és felvásárló bizottságok  tevékenysége kapcsán Screciu levéltári kutatás alapján azt emeli ki, hogy "ezek a 3-5 személyből álló bizottságok teljesen alkalmatlanok voltak. Zsombolyán a szükséges 8-10 bizottság helyett alig öt volt. Hasonló helyzetet jeleznek vissza Bilédről (Biled), Beregszónémetiből (Beregsău Mic), Iecea-Mare-, Checea- és Cărpiniş-ből. A párt szempontjából a bizottságok tagjainak kiválasztása nem történt szigorú szempontok szerint, így a bizottságokba Ťkétes elemek is befurakodtakť."

            A kitelepítettek inkább a bizottságok visszaéléseire mint szakszerűtlenségükre emlékeznek. Többször előfordult, hogy a leltározó bizottságok egyszerűen becsapták őket, az iratok megmutatása nélkül javaik hivatalosan felbecsült árának csak töredékét fizették ki nekik. Más esetekben egyáltalán nem fizettek kártalanítást, a nekik járó pénzt ellopták, majd elszállításuk után aláírásaikat az átvételi elismervény alá hamisították.

            Az összegyűjtött javak nagy részét, főleg az el nem szállítható lakberendezési tárgyakat, bútorokat, idővel ellopták. Ami megmaradt, az a rossz tárolási körülmények következtében tönkrement. Egy otthon maradt hivatalnok így emlékszik vissza a rekvirálásokra:

            "Por és hamu maradt a deportáltak otthon hagyott javaiból. Sokat belőlük  összegyűjtöttek a kultúrotthon nagytermébe, egy halomba. Ágyneműt, mindenféle ruhákat. Valamilyen temesvári küldöttek listákat állítottak össze, leltárt az összegyűjtött javakról. Voltak régi, nagy értékű bútorok a németektől, festmények és mindenféle dolgok, amiket az emberek a házakban tartanak. Mind tönkrementek. Egy részüket ellopták, más részüket rekvirálták, majd értéktelen bútorokra cserélték De a legtöbbet ellopták, megegyezve a kapussal. Mindenféle küldöttek jöttek a Régiótól, akik leltároztak és átvettek. Emlékszem, amint Benedek, a tejgyár igazgatója a deportált Sandrovici családtól vásárolt egy vadonatúj zongorát, és egy diófabútort, bőrbevonatos székekkel. Én személyesen kaptam parancsot, hogy két teherautóval szállítsam Heghes Traian regionális pártitkárhoz Mladin ügyvéd foteljeit, könyvtárát és bútorait, amelyekre vásárlói papírokat állított ki, nevetséges árakkal. Nem tudom, hogy az a pénz eljutott- e a fényűző bútorok eredeti tulajdonosához."

A vonatút

A deportáltak elszállítása általában szervezetlenül ment végbe. Ennek leggyakoribb oka, hogy nem állt rendelkezésre kellő számú vagon. A kitelepítetteknek a gyűjtőpontokban kellett várakozniuk, esetenként egy-két napot is. A várakozási idő alatt általában nem engedték őket elmozdulni, de voltak esetek, amikor egyeseket hazaengedtek, hogy elhozhassanak még valamilyen csomagot. Az utazás elhúzódott, a deportáltak több esetben éheztek. Az is előfordult, hogy a vonaton disznót vágtak. A teheneket rendszeresen fejni kellett, így a tej viszonylag elegendő volt.

A határmenti övezetben, a vasút mentén, fegyveres csapatok őrködtek. A vonatok útközben többször megálltak azért is, hogy az állatoknak a deportáltak élelmet vegyenek fel. Utazás közben a vonatok parancsnokai rendszeresen ellenőrzéseket tartottak. Az állomásokon nem engedték a bámészkodó helybelieket kapcsolatba lépni a deportáltakkal, általában nem is az állomásokon, hanem a településeken kívül álltak meg. Több állomáson fehér köpenyes nők (vöröskeresztesek) a gyerekeknek és terhes nőknek kekszet és teát osztottak. Az utazás alatt a deportáltak többsége már megtudta, hogy a Bărăganba viszik őket, de még mindig voltak, akik attól rettegnek, hogy Szibériába tartanak.

"A Ciacovai futball pályára értünk...Éjszaka a vagonokban aludtunk. Indulás előtt megengedték, hogy kivegyem Kálmán bácsi suszterműhelyéből a már megjavított cipőimet. Élelemtartalékaink: egy bödön túró, négy nagy kenyér, egy disznó, amelyet útközben levágtunk. A predeal-i állomáson kiesett egy ló a vonatból. Sok kínnal-bajjal sikerült visszatenni." (Két nővér emlékezéséből. )

"Kevés holmit sikerült magammal vinnem, ezeket  egy lovas szekérre raktam fel...A bundakabátomat sikerült kiadnom az ablakon egy éppen arra járó, vízért menő szomszédnak...  Elsőkként érkeztünk az állomásra, hátunk mögött a felfegyverzett katonával. Itt nem történt semmiféle osztályozás. Megkértem egy személyt, akiről úgy tűnt, hogy ő a parancsnok, engedje meg, hogy hazamenjek egy paplanért. Azt válaszolta, hogy nem lehet, mert a lakásunkat már lezárták. Egy marhavagonba pakoltunk fel, s minthogy kis helyet foglaltunk el, egy német családot is felpakoltak még mellénk, két szülőt és 16 meg 18 éves fiaikat. (...) A fiatalabb sváb fiú egyszer csak egy edényekkel tele zsákból egy klarinétot húzott elő, s egy polkát kezdett játszani.  Csodálkozó tekintetemre megvonta a vállát. Aztán 12 óra lett, majd 18, majd beesteledett, s a vonat még mindig állt. Csak éjfél körül indultunk el. Megfigyeltük, hogy a Cenad - Nagyszentmiklós közötti szakaszon szabályos távolságonként fegyveres katonák voltak kiállítva a vasúttal párhuzamosan haladó út mentén. Megálltunk Nagyszentmiklóson, majd Aradon,  a többire már nem emlékszem. Az utazás alatt tejet kaptunk azoktól, akik tehenüket is magukkal hozták. Mások levágtak egy disznót, s a húst elosztottuk. Egy petróleumos tűzhelyen főztünk is, de a vonat himbálózása miatt a fele kiömlött. Az utazás három nap és három éjszaka tartott."  (Jivu Livia emlékezése.)

            Megérkezve a kijelölt helyekre (valamelyik bărăgani-i falu állomására, vagy falvak közötti nyílt mezőre) a szerelvényeket már várták a környező falvak lakói, szekerekkel meg teherautókkal. A vonatból ezekre rakodtak át, majd tovább szállították őket távolabbi, lakatlan határrészekre.

Letelepítés

Megérkezésükkor a kijelölt helyeken már ki voltak mérve a házhelyek. Egy éjszakát mindenki a szabad ég alatt töltött, bútoraikból készített, esetenként gyékényekkel lefedett tákolmányban, majd földbe mélyesztett, nádfedelű kalyibákban laktak a vályogházak felépítéséig. Szálláshelyeiket (akárcsak később a házaikat) már a napi munka után kellett felépíteniük, gyakran éjjel, mert érkezésük második napjától már dolgozniuk kellett a fogadó állami gazdaságokban.

            A vályogházak építését is központi parancs írta elő. A kitelepítettek - a helyzet változásában reménykedve - sokáig vonakodtak az építkezés megkezdésétől. A németek voltak azok, akik e téren józanabbul gondolkoztak, és a házépítést elsőként elkezdték. Esetenként a milícia nyilatkozatot íratott alá deportáltakkal, amelyben kötelezték magukat házépítésre.

            A vályogtéglát a deportáltak maguk készítették. Ablak- és ajtókereteket ingyen kaptak, a többi szükséges kelléket általában az előzetes terv ellenére pénzért kellett beszerezniük. A házépítés különösen költséges volt azok - főként a volt tisztviselők és értelmiségiek - számára, akik a munkák nagy részét nem tudták sajátkezűleg elvégezni. Ők fizettek házaik építéséért. Mindezzel együtt a tél beálltáig a deportált családok nagy része felépítette házát. Az öregeket, betegeket, akik erre nem voltak képesek, más családok mellé, a felépült házakba helyezték el. Számukra a telepes falvak lakói a következő év nyarán építettek házakat. Ezzel egyidejűleg a deportáltakat arra is kötelezték, hogy a közintézmények vályogtégláit is előállítsák. Ezek az épületek nagyrészt már az első év nyarán elkészültek.

Munkák - munkahelyek

Megérkezésük után közvetlenül a férfiaknak az állami gazdaságokban kellett dolgozniuk. Később rendes munkaviszonyba kerültek valamelyik gazdasági egységgel. Nagy részük természetesen továbbra is a fogadó állami gazdaságban dolgozott, később viszont az is előfordult, hogy valamilyen távolabbi, jobb munkahelyre kerültek. Volt rá eset, hogy a deportált ügyvédnek sikerül ügyvédként munkába állnia (Călăraşi-ban). A Bărăgani Deportáltak Egyesületének összeállításából képet alkothatunk arról, hogy a kitelepítés teljes ideje alatt milyen állami egységekben dolgoztak deportáltak. Legtöbben végig az állami gazdaságokban voltak. A fogadó gazdaságokon kívül több szomszédos állami gazdaság is foglalkoztatta őket a méneseknél, gyümölcsösökben, gépállomásokon. Ezek jobb helynek számítottak mint az egyszerű állami gazdasági munka. Az állami gazdaságok mellett sokan dolgoztak községi és városi építkezéseken is (a lista Rubla, Viziru, Feteşti, Roseti és Mărculeşti telepeit említi). Ezen kívül élelmiszeriparban (Zagnai-i konzervgyár, Brăilai "Prodaliment"), kórházban, a Feteşti-i villamosműveknél és a Calaraşi-i vízműveknél is dolgoztak deportáltak.

Állandó alkalmazotti státusban inkább csak a férfiak voltak, a nők jobbára a ház körül, vagy az állami gazdaságokban napszámosként dolgoztak. Egyesek - például a varrónők - a község lakóinak megrendeléseire, otthoni, kisipari munkát végeztek, s így folytathatták szakmájukat. Szezonmunkák idején a munkaerőt igénylő távolabbi állami gazdaságok számára is dolgozniuk kellett. Szezonmunkákra gyakran az éppen otthon tartózkodó asszonyokat, nagyobb gyermekeket és öregeket vitték. "Szezonban a távolabbi gazdaságok brigádvezetői segítséget kértek a néptanácstól, a rendőrök rögtön összegyűjtötték az otthon tartózkodókat:  nőket, gyerekeket, öregeket és szétosztották őket, igény szerint."

            Az állami gazdaságokban a deportáltak gyakran kitűntek szakértelmükkel, szorgalmukkal, beosztásban viszont csak a brigádvezetésig juthattak. Az első évben annak ellenére, hogy dolgoztak, rendkívül nehezen boldogultak, mivel keresetük kevés volt, és nem volt honnan beszerezni a szükséges élelmet. Ebben a periódusban főleg az otthon maradt hozzátartozóktól, rokonoktól kapott csomagokból éltek. Különösen nehezen vészelték át ezt a periódust a besszaráb menekültek, akiknek az országban nem voltak hozzátartozóik, így otthonról nem támogathatták őket.

Rendőri felügyelet

A deportáltak felügyelete a helyszínre érkezés pillanatától a milícia feladata volt. E célból a milícia még a deportáltak érkezése előtt "posztokat" hozott létre a majdan kialakítandó falvak számára. Ezeket vagy a fogadó állami gazdaságok épületeiben vagy a közeli falvak valamelyikének rendőrségi épületében helyezték el. A mezőbe telepedett deportáltak között átmenetileg a milícia is sátrakat húzott fel, a kitelepítettek első feladatai között volt azonban  milícia épületének felépítése is. A milícia rendszeresen ellenőrizte a kitelepítettek létszámát, az ellenőrzések szigora csak évek teltével enyhült valamelyest. "... fokozatosan egyre lazábban  vették a dolgot, ahogy haladt a politikai helyzet, főként miután meghalt Sztálin, s miután az oroszok kezdtek kibékülni Titóval és a szerbekkel. Addig azonban nem gyengült egy cseppet sem, az első napokban jártak házról házra, azaz sátortól sátorig, félrehúzták a pokrócot és megszámoltak, hogy hányan vagyunk. Volt családonként egy táblázat, s ha valaki hiányzott rögtön faggatni kezdtek, hogy hol van, s el kellett mondani, hogy elment vízért, vagy hova." 

A magyarországi táboroktól eltérően a telepes falvak nem zárt, rendőri őrizet alatt álló telepekként, hanem kényszerlakhelyként működtek. A romániai telepesek falvai személyi igazolványukban kényszerlakhelyként szerepelt. A lakóhelyük körüli 30 km-es körzetben joguk volt szabadon közlekedni. Így vált lehetővé a körzeten belüli aránylag szabad munkakeresés. A 30 km-es körzet elhagyását szigorúan büntették, rendszerint a Duna-csatornához helyezték át a szabálysértőket. A felügyelet azonban idővel lazult, az utolsó években már az is lehetővé vált, hogy a középiskolás korú gyerekek a körzetükön kívüli Cernavoda jobb középiskoláiba járjanak.

Közösség

A telepes falvakban vallási élet is folyt, a szertartásokat részben a  deportált papok végezték. A nagyobb vallási ünnepeket kezdettől fogva akadálytalanul megtarthatták. Az új településeken templomokat nem építhettek. A rendszeresen megtartott miséket a házaknál tartották. Falvanként különböző gyakorisággal a deportáltak vasárnaponként eljártak misére a közeli falvak templomaiba. Kórust hoztak létre, amely az ünnepek alkalmával lépett fel.

            Néhány év alatt a közösségi élet más területeken is kialakult és állandósult. A deportált tanárok az iskoláskorúakkal színdarabokat tanultak és mutattak be a községi kultúrotthonban. A visszaemlékezők sakkbajnokságot, a németek által szervezett, de mindenki körében népszerű fúvós zenekaros hétvégi bálokat, filmvetítéseket is említenek. A fiatalok körében helyenként sportélet is kialakult, futballpályákat hoztak létre, és arra is volt példa, hogy a községi focibajnokságban jól szereplő deportált fiatalokat városi csapatba vitték játszani.

Iskola

A 6-14 éves korú gyerekek számára a telepes falvakban megszervezték az oktatást. A tanárok a deportáltak közül kerültek ki, a könyvek azonban teljességgel hiányoztak. Az általános iskola elvégzése után nem engedték őket nappali tagozaton tovább tanulni. A képzési lemaradás mérséklése érdekében egyes falvakban a helyben élő, deportált tanárok különböző oktatási formákat szerveztek. A Călăraşi melletti telepes falvak iskolalátogatás nélküli líceumi tagozatán tanulóknak, bár szerepelnek a Călăraşi középiskola tanulói között, osztályellenség-státusukra hivatkozva nem engedélyezték, hogy a városban vizsgázzanak. Számukra a vizsgát a várostól 4 km-re levő állattenyésztő farmon rendezték meg, évente kétszer. A tanárok télen szánnal, nyáron szekérrel jöttek ki. Útjukat a szülők fizették. 

Telepesek - szabadok

A telepesek és az őshonos lakosság közötti érintkezés elkerülhetetlen volt. Kezdetben tiltották vagy legalábbis korlátozni próbálták az érintkezést. A deportáltak megérkezése előtt a helyi lakosok körében elhíresztelték, hogy koreai telepesek érkeznek. Hamar kiderült azonban, hogy a jövevények velük egy nyelvet beszélnek. Ekkor általában veszélyes "titoistákként" állították be a deportáltakat. A gyakori érintkezések folytán azonban (rendszeresen találkoztak a templomban, a nagyobb községek heti vásárain, de az állami gazdasági munkahelyeken is) rövid időn belül jó viszony alakult ki a deportáltak és a helyi lakosok között. A két népesség együttélését a visszaemlékezők gyakran a kultúrák találkozásaként írják le, hangsúlyozva a bărăganiak rácsodálkozását a bánáti háztartási és gazdálkodási módokra és szokásokra.

Új lakók

1953-54-ben a telepes falvakba új lakók érkeztek: a börtönökből és a Duna-csatorna mellől szabadult politikai foglyok. Ők szabadulásuk után több évig kijelölt kényszerlakhelyen voltak kénytelenek élni, egy részük az újonnan kialakított telepes falvakban. Ott létük nem tartott sokáig, néhány hónap után mindannyian tovább mentek.

Hazatérés

A hazatérések 1955 második felében kezdődtek, a deportáltakat fokozatosan engedték haza. Általában a nemzetiségieket engedték haza elsőként, a sor a szerbekkel és a macedónokkal kezdődött. 1956 januárjáig mindenki hazamehetett.

A bărăgani-i kitelepítéseket a magyarországiakkal összevetve, mindenek előtt az emelhető ki, hogy Romániában nagyobb tömeget jóval nagyobb távolságra mozdítottak el. A precíz tervezés ellenére a művelet akadozóbb és nehézkesebb volt. Ez főként a hosszú utazás alatt: a  várakozásokban, az utaztatási körülményekben (pl. főzés a vonaton) mutatkozott meg, amit a kitelepítés lebonyolításának személyesebb, "balkánibb" jellege tett elviselhetőbbé. A hosszú utazás közben azért haza lehet ugrani valamilyen ott felejtett tárgyért, a vonaton közös disznóvágásra is sor kerülhetett, és együtt lehetett sírdogálni a kiskatonákkal a sors kegyetlenségén.

A Bărăgan-ban eltöltött négy év sajátosságait elsősorban az szabta meg, hogy a végső cél kezdettől fogva végig a letelepítés, a normálistól minél kisebb mértékben eltérő körülmények biztosítása volt. A zárt táborok helyett itt az élhetőnek tervezett telepesfalvak "csupán" kényszerlakhelyek voltak, aminek következtében a bărăgani-i mindennapok (a kezdeti időszakot leszámítva) kevésbé emlékeztetnek a fogolytáborokra. Ezzel függhet össze az is, hogy a hazatérés lehetőségével szembesülve, voltak akik Bărăgan-ban maradtak.

Deportáltstatisztika

            A kitelepítettek korábban bemutatott három kategóriájának mérete eltérő. Legnépesebb az osztályellenségekből, besszaráb menekültekből és nemzetiségiekből álló második kategória, amelybe az előzetes listák szerint összesen 37.879 személy, az összes kitelepítendők mintegy 93 százaléka tartozott. E nagyobb kategórián belül legnagyobb a kulákok és a kocsmárosok csoportja, amely az összes kitelepítettnek majdnem felét (47 százalékát) képezi, őket a besszaráb menekültek (8477 személy), macedo-románok (3557 személy) és a kulák kategórián kívül eső német nemzetiségűek (2344 volt SS tag és 257 Német Etnikai Csoport vezető) követik.

A kitelepítendő családok és személyek száma lakossági kategóriánként

		családok száma	személyek száma
I. kategória	Idegen állampolgárok	659	1.330
	A térségen kívülről származó elbocsátottak (tisztviselők, ügyvédek)	218	590
II. kategória	Kulákok és kocsmárosok	5.570	19.034
	Besszarábok	2.998	8.477
	Macedónok	841	3.557
	S.S.	782	2.344
	Országból kiszököttek rokonai	413	1.218
	Titoisták	304	1.054
	A térségből származók elbocsátottak (tisztviselők, ügyvédek)	238	731
	Csempészek	224	657
	Banditák (fegyveres ellenállók) rokonai és segítői	112	367
	Német Etnikai Csoport vezetői	89	257
	Nagybirtokosok, gyárosok	57	162
	Volt kereskedők	7	21
III kategória	Politikai és köztörvényes elítéltek	179	341
Összesen		12791	40.320 [16]

A táblázat forrása: a Bărăgani Deportáltak Egyesületének archívuma.

            Az idegen állampolgárok és térségen kívülről származók kategóriájába 1920 személy került, a politikai és köztörvényes elítéltekébe pedig 341-en. A terv szerint a két nap alatt összesen 40.320 személynek kellett elhagyni a határmenti övezetet. A korabeli közigazgatási rendszer szerint ezek 12 járásból származtak, a jelenlegi megyerendszer három megyéjéből, Temes, Krassó-Szörény és Mehedinţi megyékből. Legtöbben, a kitelepítettek körülbelül fele, Temes megyéből származott. A Mehedinţi-ből deportáltak száma alacsonyabb, mivel ez a megye kisebb területen határos Jugoszláviával.

           

Járás	Kitelepített személyek száma
Nagyszentmiklós	12694
Temesvár	9085
Detta	6654
Orăviţa	3330
Turnu-Severin	2945
Vânju Mare	2699
Pleniţa	965
Moldova Nouă (Újmoldova)	670
Almăj	571
Resicabánya	432
Strehaia	182
Baia de Aramă (Réz-bánya)	83
Összesen	40320

            A kitelepítetteket Ialomiţa és Galaţi régiókba szállították, ahol a fogadó 14 állami gazdaság területén 18 telepes falut építettek. [17] Az új falvak közül kilenc a Duna Călăraşi és Galaţi közötti szakasza mentén helyezkedett el. Két falu a Ialomiţa folyó mentén, egy Galactól északra, a Prut mentén helyezkedett el. A folyó menti falvak általában mocsaras területeken épültek fel. Különösen igaz ez a Duna menti falvak esetében, Călăraşinál ugyanis a Duna több ágra szakad és széles, mocsaras sávként halad át Románián. E mocsaras terület visszaszorítása a kitelepítések idején már folyamatban volt, a telepes falvak egy részét az így nyert termőterületre telepítették. Egyik, mára már eltűnt falut, a mai Frumuşiţa község határában egyenesen egy lecsapolt tó területére építettek, e falut egy áradás még a deportáltak hazaengedése előtt elmosta. A mocsaras területeken kívül a falvak egy részét a vízhiányos bărăgani-i pusztába telepítették. (A  könyv térkép-mellékletén hat ilyen település szerepel.)

            Legkoncentráltabban a Călăraşi, Feteşti és Slobozia városok közötti térségbe, vagyis a Duna és Ialomiţa folyók által közre zárt területen, illetve e folyók mentén helyeztek el telepes falvakat. Területi szóródásuk egészét nézve azonban inkább az mondható el, hogy a deportáltak számára aránylag nagy területen, szétszórva jelölték ki a létrehozandó települések helyét. E terület lakott volt, a falvak helyének kijelölésekor arra törekedtek, hogy az őshonos falvaktól minél távolabb eső, lakatlan határrészekre irányítsák a deportáltakat. Az új településeket a közeli települések neveiről nevezték el, oly módon, hogy azok az új-előszót kapták (pl. Új-Roşeţi), közigazgatásilag pedig a régi településekhez tartozó tanyáknak nyilvánították őket.

Elsodort falvak

A deportáltak haza engedése után az új falvakból nem távozott mindenki. Egyeseknek (főleg a besszaráb menekülteknek) nem volt hova haza menni, de arra is volt eset, hogy a kitelepített a munkahelyét nem akarta otthagyni. A telepes falvak egy részében tehát a deportáltak távozása után sem szűnt meg teljesen az élet, néhány ma is áll. Nagy részük viszont ma már eltűnt. Többen mesélik, hogy évtizedek múltán visszatértek látogatóba a faluba, de helyén pusztaságot, szántóföldet találtak. Egyes visszaemlékezők a falvak lerombolását Ceausescu falurendezési tervének tulajdonítják. Mások a falvak eltűntetését úgy értékelik, hogy ezzel a rendszer bűntetteinek nyomait igyekezett eltűntetni.

"... Lăţeşti ma már nem létezik. Ha valaki megnézi ma a térképen Feteşti-től 14 km-re északra, a Borcea folyó partján, nem találja ott a Lăţeşti nevet. Én magam is próbáltam megtalálni a helyet, megálltam a Făcăienien áthaladó útnál, (ebből a faluból származik Bănulescu, írótársam és barátom), közeledve Lăţeştihez. Egy kis bódét láttam, ott, ahol tudtam, hogy a buszmegállónak kellett lennie, annak a buszjáratnak a megállója, amely a Duna menti falvakat köti össze. Megálltam, körülnéztem, és csak egy irdatlan nagy kukoricatáblát láttam. Azt hittem, tévedtem, és egy arra járó biciklistől megkérdeztem, hol van Lăţeşti. Itt, mondta, és a pusztára mutatott. Lăţeşti-et eltörölték a föld színéről.