Fülpesi Gyula ― Kiss Dénes:
Roma közösségek együttélési stratégiái
A következő esettanulmányban azt
próbáltuk feltárni, hogyan illeszkedik be két vidéki roma közösség egy
többetnikumú falu életébe. Kutatásunk helyszíne két szomszédos mezőségi
település: Mezőcsávás (Ceuaşu de Câmpie), illetve Mezőfele (Câmpeniţa), amely falvak Marosvásárhelytől
mintegy 12 kilométerre találhatók.
Nemzetiségi megoszlás az 1992-es
népszámlálási adatok alapján
összlakosság |
román |
magyar |
német |
roma |
|
Mezőcsávás |
1423 |
656 |
628 |
1 |
138 |
Mezőfele |
820 |
8 |
812 |
0 |
0 |
Amint az 1992.
évi népszámlálás adatait bemutató táblázatból kitűnik, Mezőcsáváson
három nagyobb etnikai csoport él. A település etnikai összetételét
kétféleképpen írhatjuk le, hiszen az önbesoroláson alapuló népszámlálási adatok
és a falubeliek segítségével általunk végzett heteroidentifikáció által kapott
eredmények eltérnek egymástól. Míg az 1992. évi népszámlálási adatok szerint
Mezőcsáváson 138 személy vallotta magát romának, a helyi lakosok általi
(származáson alapuló) besorolás szerint a roma etnikumúak száma 260.
Mezőfelében a lakosság túlnyomó része magyar nemzetiségű, a román
nemzetiségűek aránya kevesebb, mint 1%.
A két falu lakossága felekezetek szerint a
következőképpen oszlik meg: 1992-ben Mezőcsáváson a magyar
nemzetiségűek többsége református vallású, a románok ortodoxok. A falu
roma lakosai vallási hovatartozás szempontjából megoszlanak, egy részük
református, másrészük adventista, egy család pedig ortodox. A roma
adventistákon kívül további 38 nem roma is adventista, ezek fele-fele arányban
románok, illetve magyarok. Mezőfele 820 magyar lakosából 579 református,
207 adventista.
A
mezőcsávási roma lakosság további két csoportra oszlik: 182 személy a
helyi nem roma származásúak megnevezése szerint "házicigány", 78 személy pedig
"kelderás oláhcigány"-nak tartja magát, nem roma származásúak általi
megnevezésük "sátoros-" vagy "gáborcigány". Ez utóbbiak a házicigányokat
"romungroknak" nevezik. A két roma közösség egymástól elkülönülten él, házaik a
falu különböző részein állnak. A különbözőség a nyelvhasználatban is
megjelenik, a két közösség tagjai a romani nyelv két különböző dialektusát
beszélik.
Egyik roma
közösségről sem találtunk olyan írásos dokumentumot, amely azt igazolná,
hogy az illető csoport hosszabb ideje élne ezeken a településeken, ezért
múltjuk körvonalazásában visszaemlékezésekre szorítkoztunk.
A
gáborcigányok elbeszélései szerint ősük patkolókovácsként érkezett a
faluba a múlt század vége felé, és családját is magával hozta. A lópatkoláson kívül
más fémmegmunkáláshoz (mezőgazdasági szerszámok készítéséhez, javításához)
és bádogossághoz is értett. A falu lakóinak szükségük volt a szolgáltatásaira,
ezért nem ellenezték a faluban való megtelepedését. A gáborcigányok nyáron a
szekéren a "kóber" alatt laktak, télen a falu szélén, földbe vájt kunyhóban
húzódtak meg. Később, századunk húszas éveiben további két gáborcigány
család telepedett meg a falu szélén húzódó cigánytelepen, melynek lakosai a
földbe vájt kunyhókat idővel a falubeli parasztok házaihoz hasonló
házakkal cserélték fel. A cigánytelep a falu növekedésével fokozatosan került a
település szélére, és szegregáltsága csak az utóbbi húsz évben kezdett
veszíteni jelentőségéből, amikor a vagyonosabb gáborcigányok
szétszórtan beköltöztek a falu nem romák lakta részeibe, néhányan közülük a
falu legértékesebbnek tartott telkeire, a "főút mellé".
A
gáborcigányokat legkönnyebben jellegzetes viseletükről lehet megismerni. A
férfiak sötét nadrágot, fehér inget (újabban színeset), bőrmellényt,
gyakran bársonyzakót, valamint kalapot és nagy bajuszt viselnek. A nők
hosszú, bokáig érő, színes anyagból készült rakott szoknyát, fehér vagy
színes inget és színes mellényt hordanak, a lányok fehér-, az asszonyok színes
kötényt viselnek. Hajukat nem vágják le, hanem hosszúra növesztik, és középen
elválasztva két copfba fonják, amelyet a lányok vállukra lógatva, az asszonyok
kontyba kötve hordanak.
A
mezőcsávási gáborcigányok egy tágabb gáborcigány közösség részét képezik.
Vezetőjüknek a falun kívül élő cigányvajdát ("bulibást") tekintik,
akit a különböző településeken élő gáborcigányok együtt választanak
meg. A vajda mellett minden falunak van egy saját, nagy tekintélyű
elöljárója is, aki az illető közösséget képviseli a vajda előtt.
Eredetileg a
gáborcigány közösség minden tagja az ortodox egyházhoz tartozott. 1973-ban
lépett be az első gáborcigány a mezőfelei adventista egyházba,
később a közösség több tagja is a településeken erősen
terjeszkedő adventizmust választja. Jelenleg a gáborcigányok túlnyomó
része, 79.5 %-a az adventista egyház tagja.
Azt, hogy a házicigányok mikor és hogyan
kerültek Mezőcsávásra, senki sem tudja pontosan. A legidősebb
falubeliek visszaemlékezései szerint a falun kívül, a gáborcigányoktól
elkülönülve, a falu másik végén álló vályogkunyhókban három házicigány család
lakott. Rokonok voltak, valószínűleg ugyanannak a családnak a
leszármazottai. Téglavetéssel foglalkoztak, az így szerzett jövedelmüket
kéregetéssel és házalással egészítették ki. A házicigányok sokgyerekes
családban éltek, és gyakoriak voltak a "beköltözések" is, így a házicigány -
telep egyre népesebb lett. A falu növekedésével a cigánytelepet a nem roma
származásúak házai vették körül, ennek ellenére e cigánytelep szegregáltsága
fennmaradt. Kivételt csak egy, a teleptől távol élő nem romák között
lakó cigánycsalád képez; ez a házaspár nem mezőcsávási születésű,
később költöztek a faluba, valamint egy cigány nő, aki magyar
férfival való házasságkötése révén költözött ki a telepről.
A
házicigányoknak a gáborcigányokkal ellentétben nincs jellegzetes viselete, a
közösség belső szerveződésének alapját a rokoni kapcsolatok képezik.
Legtöbbjük református vallású, így a református egyházhoz tartoznak, bár sokan
közülük - azok, akik ortodox közösségben születtek, és onnan költöztek a
faluba, ortodoxnak vannak keresztelve.
A kutatás elméleti kerete
A bemutatott
roma közösségek együttélési sajátosságainak elemzéséhez két jellegzetesen
kisebbségi csoportstratégiát különítettünk el: az asszimilációt és az integrációt.
Asszimiláció alatt azt a homogenizációs folyamatot értjük, amelynek
eredményeként különböző etnikai csoportok biológiailag, kulturálisan,
társadalmilag és pszichológiailag fuzionálva egy új, etnikailag
differenciálatlan csoportot képeznek (Marger, 1991). A teljes asszimiláció azt
jelenti, hogy az illető társadalomból eltűnnek a különböző
etnikai csoportok, az etnicitás többé nem alapja a társadalmi diferenciációnak,
és nincs szerepe a különböző társadalmi javak (gazdagság, hatalom,
presztízs) elosztásában.
Az asszimiláció
folyamata különböző dimenzióikban zajlik, melyek közül mi a kulturális-,
strukturális- és biológiai dimenziókat különböztettük meg. Kulturális asszimiláció alatt azt a
folyamatot értjük, amelynek során egy etnikum fokozatosan átveszi egy másik
etnikum kultúrájának elemeit: nyelvét, vallását, viselkedésmintáit stb. A
kulturális asszimiláció végső eredményeként a korábban különböző
etnikai csoportokat már nem tudjuk viselkedésük, megjelenésük vagy értékrendjük
alapján identifikálni (a folyamatot akkulturációnak is nevezik) (Marger, uott).
Egyes szerzők megkülönböztetik az additív és a szubsztitutív
akkulturációt. Additív akkulturációról a nem túlságosan különböző kultúrák
érintkezése esetén beszélhetünk, amikor az egyik csoport kultúrája új elemekkel
bővül. Szubsztitutív akkulturáció esetén régi kulturális elemek újakkal
helyettesítődnek.
A roma etnikum
akkulturációjának vizsgálatához tehát meg kellene határoznunk úgy a romák
kultúrájának főbb jellemzőit, mint a domináns, többségi
etnikum/etnikumok kultúrájának sajátosságait. Esetünkben azonban nem látszik
célszerűnek az akkulturáció vizsgálatának ez a módja: egyrészt a roma
népesség nagyfokú heterogenitása-, másrészt a többség etnikailag összetett
volta miatt, mely etnikumok közötti kulturális hasonlóság igen
nagymértékű. Zamfir szerint a jelenlegi európai társadalmakban a cigány
etnikum azért különböztethető meg a többségi népességtől, mert ez
utóbbi "modern európai életformát" vett fel. Más szóval kulturális szempontból
releváns különbségek nem annyira a roma népesség és valamely vele együtt
élő etnikum kultúrája között léteznek, sokkal inkább a roma népesség
életmódja és a modern európai életmód között, a modern- és a roma életvezetés
főbb értékei között.
E modern
európai életmód főbb jellemzőiként Zamfir a következőket emeli
ki: (1) kiszámítható, stabil jövedelem, amely általában állandó,
szerződéses munkaviszonyból származik, (2) a jelentős anyagi és
érzelmi befektetések tárgyát képező lakás mint kényelmes élettér
megnövekedett fontossága, (3) relatív kisméretű család (nukleáris család)
kevés gyermekkel, és (4) a gyerekek iskoláztatására való igény.
Egy etnikum
kulturális integrációjának különböző feltételei vannak. Az egyik ilyen
feltétel, hogy az illető csoport kultúrájának tartalmaznia kell olyan elemeket,
amelyek összhangban állnak a többségi kulturális tartalmakkal, ugyanakkor olyan
sajátos elemeket is, amelyek lehetővé teszik az etnikai identitás
újratermelődését. Egy kisebbségi csoport tényleges integrációjáról akkor
beszélhetünk, ha a szóbanforgó kisebbséget a többség is elfogadja magával
"egyenrangú" félként. Ehhez az szükséges, hogy a többségi és a kisebbségi
kultúra tartalmazzon közös elemeket. Ez az asszimiláció bizonyos fokát
feltételezi. A teljes asszimilációt a modern etnikumok úgy kerülhetik el, hogy
ritualizálják eredeti kultúrájuk egyes elemeit, amelyek ezáltal elvesztik régi
tartalmukat, miközben új funkciókat töltenek be: a közösség
önidentifikációjának eszközeivé válnak.
Az asszimiláció strukturális dimenziója azt
a folyamatot írja le, amelynek során a kisebbségi csoportok tagjai
szétszóródnak a társadalom intézményeiben, és ez a kisebbség és többség közötti
társadalmi interakció intenzitásának folyamatos növekedését eredményezi
(Marger, 1990). A strukturális asszimiláció folyamatának két szintjét
különböztetjük meg. Elsődleges
(vagy informális) strukturális asszimiláció esetén a kisebbségi és többségi
csoportok tagjai (közösen) primér csoportokat hoznak létre, vagyis etnikai
identitásuktól függetlenül szoros, személyes, informális kapcsolatokat
létesítenek. A másodlagos (vagy
formális) strukturális asszimiláció során a különböző etnikumok tagjai
etnikai hovatartozásuktól függetlenül közösen alkotnak formális intézményeket.
Ez azt jelenti, hogy egyenlő eséllyel versenyeznek a különböző
társadalmi javakért (hatalom, kiváltságokhoz jutás, stb.). Számos szerző a
másodlagos strukturális asszimilációt nevezi integrációnak, a továbbiakban az
integráció fogalmát mi is ebben az értelemben használjuk.
A biológiai
asszimiláció, vagy amalgamáció az asszimilációs folyamat utolsó fázisa,
amelyben a vegyes házasságok gyakoriságának következtében az eredetileg
különálló etnikai csoportok eggyé válnak. Az amalgamáció (legalábbis egy
bizonyos mértékig) a csoportok érintkezésével járó természetes folyamat.
Kutatásunk
gerincét az a hipotézis képezte, hogy a fentiekben bemutatott két roma közösség
eltérő beilleszkedési stratégiát követ: az egyik integrációra, a másik
asszimilációra törekszik.
A kutatás
alapját résztvevő megfigyelés képezte, amely módszert a két roma közösség
vezető tagjaival, és a faluban található formális szervezetek
vezetőivel készített interjúkkal, valamint az egyházi hivatalokban talált
különböző dokumentumok (nyilvántartások, anyakönyvek, stb.) elemzésével
egészítettünk ki.
1.
A roma közösségek asszimilációjának kulturális
dimenziója
A kulturális
kölcsönhatások vizsgálata által azt igyekszünk bemutatni, hogy a két roma
közösség a szubsztitutív akkulturáció melyik fázisában található. Ezt a
jelenséget a következő dimenziókban vizsgáltuk: lakóhely/lakásviszonyok,
családszerkezet, foglalkozás, az iskolához, tanuláshoz való viszony valamint az
anyanyelv használata. Az akkulturáció vizsgálata mellett a két roma közösség
identitásának elemzése során olyan kulturális elemeket kerestünk, amelyek a nem
roma többségtől való elhatárolódás eszközét-, illetve a roma közösségek
etnikai identitásának alapját képezik.
1.a.
A házicigányok életmódja
A házicigány
közösség tömbben lakik a falu egyik szélső utcájában. Házaik általában
több, kettő-négy szobásak, ám az esetek többségében minden szobában
nagycsaládok laknak. Így a házak gyakorlatilag több egyszobás, egybeépített
lakásnak felelnek meg. Jellemző, hogy nem fordítanak figyelmet a házak
javítására: nagyrészük vakolatlan, a kerítések düledeznek, néhány vályogkunyhó
mellől hiányoznak. A 22 házból 12-ben van földgáz, 13-ban villanyáram. A
fogyasztók egy része azonban fizetésképtelen, így sok házban szünetel a
szolgáltatás. A gáz és villany bevezetése egyébként nem jelenti azt, hogy ez a
komfort a ház minden lakója számára hozzáférhető. Gyakran előfordul,
hogy egy többszobás ház egyetlen szobájának lakói használnak gázt és áramot. A
lakások berendezése szegényes, mivel a szobákban nagycsaládok élnek, a bútorzat
nagyrészét a fekvőhelyek teszik ki. Gyakori használati tárgy a kazettás
magnó, a jobb módúaknál fehér-fekete TV készülék és régi típusú mosógép is
előfordul, egy esetben videókészüléket is találtunk. Ezeket a gádzsóktól
(nem romáktól) használt áruként szerzik be. A túlzsúfoltság miatt a szobák
funkcionálisan nem különülhetnek el, lakó-háló szobaként használják őket;
fürdőszoba és konyha nincs. Ugyanabban a helyiségben tisztálkodnak és
főznek, nyáron pedig gyakran készítik az ételt kint a ház előtt egy
rögtönzött tűzhelyen.
A 22
házicigány családból hét öt-, vagy ötnél kevesebb személyből áll, további
hét család hat - kilenc személyből-, 10 és annál több személyből
nyolc család áll. Egy átlagos család nyolctagú. Jellemző családtípus a
nagycsalád, amelyben a szülők mellett több, saját családdal
rendelkező gyerek is él. Gyakoriak a szülőkkel egy háztartásban
élő csonka családok, ami a házastársi kapcsolatok gyakori felbomlására
utal. Sz.K. családjában, amelynek szerkezete jellegzetesnek mondható, egy
négyszobás házban három fiútestvér él anyjuk mellett, feleségeikkel és
gyerekeikkel, valamint azok családjaival.
Az ilyen típusú családok, bár szerkezetileg
egy nagycsaládot alkotnak, gyakorlatilag több nagycsaládként működnek,
általában az egy szobában élők alkotnak egy háztartást. Sz.K. családja
négy különálló háztartásként működik, a jövedelmek tehát szobánként
osztódnak el. A közösségben feltűnően sok csonka család él. A
nagycsalád funkciója, hogy összefogja ezeket a csonka családokat, és így
biztosítsa számukra a túlélést. A házasságok gyakori felbomlásához
valószínűleg az is hozzájárul, hogy ezeket nem állami anyakönyvvezető
előtt kötik, és egyházi esküvő sincsen. A házasságokat nem
szabályozzák a közösség normák sem: a házasulandó felek egyike rendszerint
egyszerűen átköltözik a másik fél családjához. (az "átköltözés" kifejezés
is túlzás, ruháin kívül általában semmit sem visz magával).
A házicigány
közösség foglalkozási struktúrája az 1989-es rendszerváltást követően
jelentősen megváltozott. 1989 előtt a közösség aktív férfitagjai az
iparban dolgoztak, szinte minden családnak volt egy vagy több kereső
tagja. Különböző iparágakban helyezkedtek el: építőtelepeken
segédmunkásként, bútorgyárban, téglagyárban, szállítási vállalatoknál,
malomiparban, bőrgyárban, stb., általában marosvásárhelyi vállalatoknál.
Az állandó munkahely, a stabil jövedelem aránylag jó megélhetést biztosított,
ebben a periódusban épültek többszobás téglaházaik. A rendszerváltás után ez a
réteg tartósan munkanélkülivé vált, összesen három személy maradt nagyvállalati
ipari munkás. Az újonnan alakult helyi kisvállalkozások nem pótolják az
elveszett munkahelyeket: mindössze nyolc személynek biztosítanak állandó
jövedelmet. Az aktív lakosság másik része az informális gazdasági szektorban
keresett munkát, jövedelmük nagyobb részét alkalmi bérmunkával szerzik,
napszámosként dolgoznak saját településükön, illetve a szomszédos falvakban:
mezőgazdasági-, építkezési- és egyéb alkalmi háztáji munkákat végeznek. A
gyűjtögetés szintén az informális szektorba tartozó tevékenység, amely
elsősorban a nők és a gyermekek sajátja, de idényben a férfiak is
bekapcsolódnak. Erdei salátát, gombát, csipkebogyót gyűjtenek, amit
házalással Csáváson és a szomszédos falvakban értékesítenek: eladják, vagy
élelemre cserélik. A házalás gyakran koldulást is jelent, nehéz megvonni a
határt a cserével járó alku-, és a kéregetés-koldulás között, a viszonzás
gyakran csak gesztus értékű. A koldulás sem ritka jelenség, főleg
idős nők és gyerekek koldulnak: sátoros ünnepekkor eljárnak a "jó"
embereikhez "ünnepet köszönteni". A házalással foglalkozó, főleg
idősebb asszonyok bevett szokása, hogy kiskorú unokáikat is magukkal
viszik, és ha nincsenek megelégedve az alkudozással, akkor unokájuk részére
kérnek valamit. Általában élelmet és ruhát koldulnak, csak kivételes esetekben
(pl. temetésre) pénzt.
A közösség foglalkozási struktúrájából hiányoznak a
tradicionális mesterségek. Valaha több család téglavetéssel foglalkozott, de az
égetett tégla használatának elterjedésével megszűnt a jövedelemszerzésnek
ez a módja, a mesterség nem is adódott tovább. Egy idegenből jött család
kosárfonással foglalkozik, termékeiket házalással árulják, illetve cserélik.
Bár szántóföldjük nincs, egyes családok háztáji gazdálkodást is folytatnak.
1990-től néhány évig a magyarországi vendégmunka is átmeneti
jövedelemszerzési lehetőséget jelentett. Ezt nyolc személy használta ki,
átlagosan kevesebb, mint egy évet dolgoztak Magyarországon.
Az
iskolával-oktatással szembeni viszonyulást vizsgálva az derült ki, hogy az
ötödik-hatodik osztályban a házicigány gyerekek kimaradnak az iskolából. Ha
rákérdeztünk a jelenség okára, a szülők pénzhiányra hivatkoztak (nem volt
elég pénz megfelelő ruhára és tanfelszerelésre), valamint arra, hogy a
gyerekek munkaerőként nagyobb hasznára vannak a családnak. De a
kimaradáshoz valószínűleg az is hozzájárul, hogy a többszöri osztályismétlés
miatt a roma gyerekek már jóval idősebbek, mint nem roma osztálytársaik. A
taníttatáshoz való viszonyulásnak azonban mélyebb kulturális gyökerei is
vannak: az iskolai tanulmányok "hosszútávú" befektetést jelentenek, és a
tervezés nem jellemző a közösség tagjaira. A '89-es rendszerváltás után
csökkent az általunk vizsgált roma közösségekben az iskolázottság mértéke: míg
'89 előtt négy személy végzett szakiskolát, ilyesmire '89 után nem volt
példa, és az iskolából való korai kimaradás miatt gyakorlatilag minden továbbtanulási
forma lehetetlenné vált.
1.b.
A gáborcigányok életmódja
A
gáborcigányok valaha szintén a falu perifériáján, külön telepen laktak.
Növekedése során a falu ezt a cigánytelepet is elérte, de kevésbé kebelezte be,
mint a házicigányok területét. E közösség szegregáltsága mégis jóval kisebb
mértékű, mint a házicigányoké, mivel az utóbbi húsz évben a vagyonosabb
gáborcigányok szétszórtan beköltöztek a falu nem romák lakta részeibe. Ez a
közösség gazdaságilag jóval differenciáltabb, mint a házicigányoké: egy részük
nagy házzal, új, nyugati márkájú személyautóval (esetleg többel is)
rendelkezik, de telepükön vályogházak is állnak. Szintén lényeges különbség,
hogy a házicigányokkal ellentétben a gáborcigányok egy csoportja (amelyet
nagyrészt a legvagyonosabbak alkotnak) felvállalta a közösség vezetését. Bár e
közösség rendkívül hagyományőrző, ez a vezető csoport
folyamatosan átértékeli a közösség hagyományait, s nagy presztízsének
köszönhetően életmódjával mintául szolgál a közösség tagjai számára. Az
oláhcigányoknál a "bulibás" intézménye és a "krisz"-ben való részvétel a
tradíció részévé teszi a "képviselői", vezetői szerepet, ennek
ellenére a hagyományok folyamatos újraértékelése új jelenség. A vezető
csoport egyik tagja beszélgetéseink során különbséget tett "jó" és "rossz"
hagyományok között. "Rossz" hagyománynak tekintette a bocskort, a hosszú hajat,
a hosszú inget, a mosdatlanságot valamint a nadrág bekenését zsírral (a zsíros
ebéd a gazdagság státusszimbóluma). "Jó" hagyományként a bajuszt, az "egészséges,
bő, tiszta ruhát", kendőt, kontyot nevezte meg. "Vettünk fel ártatlan
szokásokat is, de ezek nem okoznak nagy változást az egészséges hagyományban",
mondja G.D. A közösség tagjai szeretnének javítani a romák életkörülményein, és
erre megoldást is véltek találni. G.D. szerint: "A cigányoknak problémáik
vannak, de ezeket a problémákat nem erővel kell megoldani. Úgy kell ezt
adagolni, mint az ételbe a sót. Mi ezt a Bibliával próbáljuk elérni. Ha
elfogadják az evangéliumot, idővel megváltozik a mentalitásuk." Az
evangelizációnak a fenti kijelentés alapján két funkciója van: egyrészt
összekapcsolódik a szociális problémákkal, másrészt az evangélizáció a
közösségi problémák orvoslásának rendelődik alá (legalábbis G.D.
esetében). Erre a kérdésre a továbbiakban még visszatérünk.
A telepről való kiköltözésben fontos
szerepe volt a hagyományok ilyen típusú átértékelésének. Ahogy azt G.L.
elmesélte, a gáborcigányok "poharas cigányok", azaz az apa a családi örökséget
hagyományosan ezüst pohár formájában adja át nagyobbik fiának, míg fiatalabb
fiainak csak pénzt ad. De "az utóbbi időben rádöbbentek, hogy ez nem
egészséges dolog. Az apa a poharat eladja, s a pénzt elossza gyermekei között,
de úgy ossza el, hogy lakást épít nekik, s azok többre mennek a lakással." (G.L.
egy későbbi megjegyzése szerint egy ilyen pohár eladásánál a "búlibás" is
jelen szokott lenni. Az ezüstpoharakat csak gáborcigányoknak adhatják el,
kívülállóknak csak abban az esetben, ha nincs rá közülük való vevő. Mindez
arra utal, hogy a családi poharak eladhatóságára vonatkozó döntés nem
település-, hanem a tágabb gáborcigány - közösség szintű.) Drágább házak
vásárlását egyebek között a dohányzás és a szeszes italok fogyasztásának
elhagyása (ezeket az adventista egyház szigorúan tiltja) tette lehetővé,
és ez a gyakorlat a nem adventista gáborcigányokra is hatással volt. ("Az
értelmesebb gáborcigányok átálltak adventistának, s így, aki nem állt át, de
szintén értelmes, szégyelli az italt, s a dohányt." G.D.)
A
gáborcigányok házai két-három szobásak, egy házban általában egy nukleáris
család (szülők és két-három gyermek, ritkább esetben négy) lakik. Igaz, a
gáborcigányok között is vannak nagycsaládosok, de nagyon ritka, hogy három
generáció (szülők, gyermekek és nagyszülők) egy szobában lakna. A
vagyonosabb családok lakásainak beosztása a nem romákéhoz hasonló: konyha,
fürdőszoba, néha előszoba is van. Szegényebb családoknál, ahol több
generáció is együtt él, a(z általában) két szobás házban az egyik szoba a
szülőké, másikban a fiatalabb család lakik. Minden gáborcigány lakásában
van gáz és villany, a tehetősebbeknél a víz is be van vezetve.
A közösséget
14 család alkotja, melyek közül hét család öt-, vagy ennél kevesebb
személyből áll, hét pedig ötnél többől. A legnagyobb család
kilenctagú. A nagycsaládot rendszerint egy fiúgyermek, annak saját családja és
a fiú szülei alkotnak. Az átlagos család öttagú, többségben vannak a
kiscsaládok. A nukleáris családok térnyerése a nagycsaládokkal szemben szintén
a hagyományok átértékelésével függ össze. Legfőbb oka a fiatal családok
önállóság iránti igénye, ami a tradicionális roma család patriarchális
jellegével szemben fogalmazódik meg. G.D.: "Nálunk olyan patriarkális rendszer
van. Az édesapa szava áll, ő oszt és szoroz. Ha azt mondja, ezt a lányt el
kell csapnod, mert nem élhetsz vele, ha akarja, ha nem el kell csapnia." Ha a
fiú nem akar engedelmeskedni, az apa kiközösíti, "nem ad semmit neki", vagy
pedig, ami mindannyiuk számára elfogadható megoldás, "a fiú különmegy".
Feltűnő, hogy ebben a közösségben nincsenek felbomlott családok. Ez
részben a házasságkötés erős tradicionális szabályozottságával
magyarázható, ugyanakkor az adventista egyház családi életre, házastársi
hűségre vonatkozó szabályai is a családok stabilitását erősítik. Az
adventista egyház követelményei a gáborcigány közösség házasodási szokásait is
befolyásolták, bár ez a kérdés a roma és az adventista közösség (nem roma
származású tagjai) közötti kapcsolat egyik érzékeny pontja. Az adventista
egyház szigorúan tiltja a kiskorúak házasságát, ugyanakkor az a szokás, hogy
gyereküknek a szülők már kiskorában házastársat választanak, mélyen
gyökerezik a közösség szokásvilágában. A szokás szerint a fiatalok biológiai
érésük után rövid időn belül (vagyis törvényes nagykorúságuk elérése
előtt) házasságra is lépnek, amit az adventista egyház ellenez. Emellett
az adventista egyház tagjait nem adventista fiatalokkal sem hajlandó
összeesketni, így a vallási közösség részéről kettős elvárás
nehezedik a romákra. A hitelvek a szülők általi párválasztást (a gyerek
akarata ellenére történő házasságot) is tiltják, de úgy tűnik, a
helyi egyház szemet húny e fölött. A kétféle elvárást egyelőre
összeegyeztethetetlenné teszi, hogy a 18 évet betöltött adventista romalányok
az etnikai közösség normái szerint már vénlánynak számítanak, és emiatt nehezebben
mennek férjhez, a cigány-gádzsó vegyes házasságot pedig a vallásos közösségben
mindkét fél elutasítja.
Foglalkozásukat tekintve a gáborcigányok
eredetileg üstfoltozó cigányok (călderaş-ok). A közösség férfi tagjai
ma is mindannyian bádogosok. Elsősorban csatornakészítéssel foglalkoznak,
de egyéb bádogosmunkát is elvállalnak. Szakértelmüket hagyományos módon,
apjuktól szerezték. Mivel a közösség egyetlen tagja sem dolgozott állami
vállalatoknál, megélhetésüket nem érintette az állami gazdasági szektor
összeomlása. A rendszerváltás időpontjában már több évtizede kisiparosként
dolgoznak, tehát olyan gazdasági-jogi keretek között, amelyek 1989 után is
fennmaradtak. A 80-as évektől kezdve bádogosságon kívül több család
műanyagöntéssel, "fröccsentéssel" is foglalkozott (műanyag lábbeli,
ruhacsipesz stb. készítés), amely foglalkozás nagyon gyakori a nem roma
adventisták körében. A műanyagöntést a fogyasztási szövetkezetek
bedolgozóiként, azaz törvényes keretek között végezték. A jövedelemszerzésnek
ez a módja pár éve szünetel, bár a nem kis családi befektetést igénylő
műanyagöntő gépek még megvannak.
Az informális
gazdaságban a Törökországról és Magyarországról hozott fogyasztási cikkek
rendszertelen értékesítése által vannak jelen. Egy személy hosszabb ideje
régibútor-kereskedéssel is foglalkozik, antik bútorokat vásárol fel és ad el
németországi kapcsolatai segítségével. Napszámosként a gáborcigányok soha nem
dolgoztak. Az adventista közösség nyomására felhagytak a koldulással és
guberálással (mint "jövedelemkiegészítő" tevékenységgel), amely a nem
romák szemében egyértelműen a nélkülözés jele, a nélkülözők segítése
viszont az adventista diakonissza szolgálat kötelessége. Koldulni vagy
guberálni a vallási közösség szemében a nélkülözés elhallgatást jelenti, vagyis
a vallási közösséggel szembeni őszintétlenséget. Bár ez mára már
megszűnt, de ilyen ügyek sokáig képezték fegyelmi eljárások tárgyát (ezek
feddéssel zárultak, sohasem kizárással).
A
gáborcigányok iskolához való viszonya hasonlít a házicigányokéhoz. A fiúk
elvégzik a kötelező nyolc osztályt, a lányok ötödik-hatodikban kimaradnak
az iskolából. A gáborcigány gyerekek jellegzetes viselete is nehezíti számukra
az iskola gyerekközösségébe való integrálódást: a nem roma gyerekek gyakran
csúfolják őket hosszú bő szoknyájuk, kalapjuk miatt. A lányok
kimaradása az iskolából férjhezmeneteli esélyeikkel függ össze. Amint azt a
hatodik osztályos G.T. mesélte barátnőjének, ha nem marad ki az iskolából,
nem tud majd férjhez menni, ugyanis egyetlen gáborcigány fiú sem hajlandó feleségül
venni magánál iskolázottabb leányt. A fiúk azért járják ki a nyolc osztályt,
mert ez a hajtási jogosítvány megszerzésének feltétele.
1.c.
A vizsgált közösségek etnikai identitása
A házicigányok
önmagukat "magyar cigány"-ként határozzák meg. "Magyarságukat" a falu magyarnak
tekintett intézményeihez való tartozással magyarázzák (református egyház,
magyar tannyelvű osztályok). Roma identitásukat rendkívül kevés elemhez
kötötték. Öltözetüket nem tartják roma jellegzetességnek, ha anyagi helyzetük
ezt lehetővé teszi, öltözködésükkel a nem romákhoz igyekeznek hasonlítani.
Nem tartják a nem romáktól megkülönböztető szokásnak a közösség rítusait
sem (ilyen rituálék a temetési- és a katonabúcsúztatók). Identitásuk központi
elemének roma anyanyelvük és marginális szociális helyzetük bizonyult.
A gáborcigányok identitása lényegesen különbözik
a házicigányokétól, mert számos olyan kulturális elemet tartalmaz, amely
etnikai sajátosságokat tükröz. Ez a csoport "bajuszos gáborcigány"- vagy
"sátoros cigány"-ként nevezi meg önmagát. A "călderaş" nevet
mesterségükről beszélve használják: "apám még úgy mondta, hogy
călderaş-ok vagyunk" (G.L.). Indiai eredetüket identitásuk lényeges
összetevőjének tekintik: "A cigányok európai szinten az utolsó vándornép,
akik Észak-Indiából jöttünk. Romániába kb. az 1400-as években jöttünk be" (G.L.).
Önbemutatásukban nagy hangsúlyt fektetnek
arra, hogy sajátos szokásaik vannak, a "cigánytörvény", melynek kapcsán főleg a tisztaságra-tisztátalanságra-,
házasságkötésre- és leányszöktetésre vonatkozó szokásokat említenek. “A cigány
törvény nem a médek és a perzsák törvénye, de betartjuk őket" (G.D.). A
"médek és perzsák" kifejezéssel szintén keleti származásukra utalnak, ez az
interjúk során visszatérő kifejezés (pl. a ruházkodás kapcsán elhangzott,
hogy a nőknél a kendő viselése a médek és perzsák öltözködéséhez hasonló).
Az önmagukról alkotott képben sajátos viseletüknek fontos helye van. Más
cigánycsoportoktól is viseletük alapján határolják el magukat: “Mi úgy tudtuk
megőrizni személyes identitásunkat, hogy nálunk a nők meghagyták a
hosszú ruhát, a hosszú hajat, míg a házicigányoknál levágták a hajat a
nők, elhagyták a hosszú ruhát". (G.L.).
A gáborcigányok önidentifikációjában saját
csoportjuk központi helyet foglal el a romacsoportok között, erről nyelvük
kapcsán beszélt G.D.:“A mi nyelvünk olyan tengelynyelv, amellyel be tudunk
illeszkedni a Romániában élő kilenc tájszólást beszélő cigány törzs
bármelyikébe. A házicigányok egy moldvai cigány beszédét nem értik, mi tudunk
értekezni vele. Ebből is látszik, hogy a többi cigányok valahogy
tőlünk szakadhattak le."
A
következő idézet jól tükrözi az előző fejezetben említett
"vezető csoport" etnikai identitásához, és a saját etnikai csoporthoz való
viszonyát:
“...ha
én levágnám a bajuszomat, s a feleségem rendes ruhát viselne, ezzel
megtagadnánk a nemzetiségünket, azt jelentené, hogy szégyelljük. Mi viszont nem
szégyelljük, büszkék vagyunk a nemzetiségünkre. Mi viszont nem szégyelljük azt,
ami szép a hagyományainkban, a kultúránkban. Szégyelljük azt, ami nem illik, a
piszkos, trágár beszédet..."
Összegzésként
talán azt mondhatjuk, hogy míg a házicigány közösség marginális szociális
helyzete és nyelve alapján határozza meg önmagát, a gáborcigány közösségnél az
indiai eredet motívuma válik hangsúlyossá, a sajátos viselet valamint a nyelv,
amely alapján a saját csoport a tágabb értelemben vett roma identitáson belül
is definiálhatóvá válik. A fenti identitásbeli különbségeknek lényeges
következményei vannak: a házicigányok szégyenkezve, kelletlenül beszélnek roma
voltukról, ezzel szemben a pozitív értékekből- vagy értéksemleges
elemekből álló gáborcigány identitás jóval könnyebben vállalható.
2.
Az asszimiláció strukturális dimenziója
A romák strukturális asszimilációjának
vizsgálatához igyekeztünk minél teljesebb képet alkotni a két település
szervezettségéről. Ennek érdekében formális és informális struktúrákat
különítettünk el. A formális struktúrákat működésük jellege alapján
profitorientált (gazdasági) és nonprofit csoportokra osztottuk. A nonprofit
formális szervezetek esetében a vallási szervezeteket az állami költségvetési
intézményektől elkülönítve tárgyaljuk. A kutatás terepén a napszámot, a
kalákát valamint egy sajátos társulás intézményeit tekinthetjük informális
szerveződéseknek, a fentieken kívül a baráti csoportok struktúrájára is
kitérünk.
2.1.
Romák a vallási szervezetekben
2.1.a. A gáborcigányok
az adventista egyházban
Az első adventisták először
Mezőfelében jelennek meg 1920 körül. E faluban 1950-ben az időközben
önálló egyházközséggé vált adventista kisegyháznak 51 tagja van, 1969-ben 120,
1996-ban pedig 249. A felei adventista gyülekezethez megalakulása
kezdetétől néhány csávási személy is tartozott, magyarok és románok
egyaránt. A gáborcigányok közül elsőként egy 18 éves fiú lépett be az
adventista közösségbe, 1973-ban. A közösségnek egészen a közelmúltig csak
Mezőfelében volt imaháza, ide jártak a csávási tagok is. (Fele és Csávás
gyakorlatilag összenőtt falvak). A csávási
gáborcigányok és nem romák egy csoportja a felei adventista
gyülekezetben került szorosabb kapcsolatba egymással. Az egyre növekedő, majdnem
100 tagot számláló csávási adventista közösség számára 1993-ban Csávás
központjában modern imaházat építettek. A csávási közösség külön egyházközséggé
szeretne válni, tevékenységeik egy részét már önállóan szervezik, a felei
közösségről való formális leválásuk azonban még nem történt meg, így az
adventista egyházon belüli tisztségek megoszlanak a mezőfelei és a csávási
tagság között. Az adventista egyháznak egy fizetett alkalmazottja van, a
lelkész (prédikátor), aki teológiát végzett, de nem helyi lakos. Az igehirdetés
azonban nem csak az ő feladata, bizonyos alkalmakkor más, jól beszélő
és tiszteletnek örvendő adventisták is prédikálnak, közülük ketten romák.
Bizonyos időközönként a vallási közösség mindegyik tagja köteles rövidebb,
15 perces prédikációkat tartani, így a romák is.
A közösség
szervezése és irányítása a gyülekezetvezető és a tíztagú gyülekezeti
bizottság feladata, amely hetente többször is összeül, hogy adminisztrálja a
közösség szerteágazó tevékenységét. A bizottság tagjait a gyülekezet választja
meg. Ennek a bizottságnak már évek óta egy roma férfi is tagja, aki egy
időben a missziós tevékenység felelőse volt. (Több romániai és
magyarországi roma közösségbe szervezett evangelizációs utakat, a csávási
házicigányoknak is tartott evangelizációs hetet, de eredménytelenül). Az
egyháznak egy szociális feladatokat ellátó diakónusszolgálata is működik,
amelyet a gyülekezet által választott négy diakónus vezet, pontosabban ők
végzik a diakónusi munkát. Egyik diakonissza egy csávási roma nő.
A közösség másik tevékenysége a szombati
közös bibliaértelmezés ("szombat-iskola"), amely nyolc-tíztagú csoportokban
folyik, és rövid időre (egy hónapra) kinevezett csoportvezetők
irányítják. Ezt a feladatkört gyakran töltik be roma személyek. A szombat-iskola
ideje alatt a gyermekeknek külön programot szerveznek, amelyet alkalmanként
más-más nő vezet. Ezt a feladatkört is gyakran látják el roma nők.
A fentebb
bemutatott állandó szerepkörökön kívül a közösség tagjainak különböző
alkalmi feladatokat is el kell látniuk, ezek elvégzésére gyakran jelölnek ki
roma személyeket. Így például 1995-ben a gyülekezet egy hollandiai nemzetközi
adventista konferencián képviseltette magát, és a háromtagú felei-csávási
küldöttség egyik tagja roma volt. Elmondható tehát, hogy az adventista
gyülekezetben a legfontosabb gyülekezetvezetői funkción kívül minden más
tisztségbe hosszabb-rövidebb időre romákat is jelölnek.
A közösségi tevékenységek után az imaház
előtti téren a közösség tagjai kis csoportokban kötetlenül beszélgetnek. A
beszélgetések eredményeként szorosabb személyes kapcsolatok alakulnak ki,
amelyek a közösségi programokon kívüli kapcsolattartások csírái. Ezek a néhány
személyből álló kiscsoportok megfigyeléseink szerint etnikumtól
függetlenül szerveződnek. Azonban közösségi programokon kívül nincs
rendszeres kapcsolattartás romák és nem romák között
2.1.b. A házicigányok
a református egyházban
A református
egyház lazább kapcsolatot tart fenn tagjaival, mint az adventista, így a roma
és nem roma tagság egy része csak formálisan tartozik az egyházhoz. A lelkész
hatásköre tágabb, mint az adventista prédikátoré, a tagságot viszont kevésbé
vonják be az egyház életébe. Formálisan a vezetés megoszlik a lelkész és a
választott presbitérium között, a valóságban azonban az egyházközösség
irányítása a lelkész kezében összpontosul. A presbitériumnak soha nem volt roma
tagja.
Bár
a házicigányok néhány kivétellel reformátusnak vallják magukat, számos esetben
nem tisztázott a református egyházhoz való viszonyuk. A református egyház
nyilvántartásában szereplő 167 roma közül 86 igazolhatóan református (azaz
reformátusként keresztelték meg), 39 esetben nincs erre vonatkozó pontos
információ, 42-en pedig igazolhatóan ortodoxok. Az ortodox keresztelések zöme a
70-es évek második felében és a 80-as években történt. Ezeknek két oka van:
vagy az, hogy a református házaspár gyerekük születésekor román környezetben
élt, vagy pedig az, hogy az egyik házastárs ortodox vallású. A házicigányok nem
konfirmálnak, és nem kötnek egyházi esküt, templomba nem járnak, ettől
függetlenül valamennyiüket református szertartás szerint temetik el. Egyházi
járulékot csak akkor fizetnek, ha a családban haláleset történik, ilyenkor
évekre visszamenőleg kifizetik az elhunyt egyházadóját, hogy hozzátartozójuk
egyházi temetésben részesüljön. Az utóbbi években változott ez a gyakorlat: a
roma egyháztagok egyházi építkezésen dolgozzák le saját járulék-részüket. Ennek
az az oka, hogy a külföldi segélycsomagokat csak olyanoknak adnak, akik
rendesen fizetik az egyházi járulékot. Elmondhatjuk tehát, hogy a házicigányok
kapcsolata a református egyházzal a temetkezésekre és a segélycsomagokra
szűkül. Ez utóbbi tulajdonképpen a szó szoros értelmében vett üzleti
kapcsolat. A romák és az egyházi vezető között a temetések alkalmaival
megvalósuló viszonyról sokatmondóan nyilatkozik a lelkész: “Amikor cigány
temetésen prédikálok, úgy beszélek, mint vallásórán a gyermekeknek. Úgy
prédikálok, hogy valamit értsenek meg. Ilyen szinten vannak".
Reformátusságukról pedig: “Ha jól megnézem, fele sem református
ezeknek. Egyharmada talán. Ahhoz meg kellene keresztelkedjenek, konfirmáljanak,
és azonkívül jöjjenek templomba, s vegyenek úrvacsorát. E nélkül csak papíron
egyháztagok".
2.1.c. A romák és az
ortodox egyház
Mindkét roma
közösségben vannak olyanok, akik nem tartoznak sem az adventista, sem a
református vallási közösségekhez, ezek ortodoxnak vallják magukat. A házicigány
közösség hat felnőtt, román környezetből származó tagja tartja
ortodoxnak magát, a gáborcigány közösségből pedig három család (összesen
16 személy). Az ortodox pap szerint azonban: "Csáváson nincsenek ortodox
cigányok, volt egy család de miután a férj meghalt, az asszony áttért
adventistának" (a fent említett 16 személy megszakította ugyan a kapcsolatot az
ortodox egyházzal, és az adventista gyülekezet istentiszteleteit látogatja, de
nem adventisták, nincsenek megkeresztelve). A pap keresztelt ugyan pár
gyereket, de véleménye szerint azok szülei nem ortodoxok, hanem reformátusok,
akik csak azért keresztelték gyereküket ortodoxnak, mert nem akarták kifizetni
a református egyháznak az elmaradt egyházadót. Az ortodox papnak nincs tudomása
a református egyházi nyilvántartásban szereplő ortodoxokról. Néhány roma
gyerek, úgy gábor-, mint házicigány időnként megjelenik az ortodox
vallásórán. A pap nem érti, miért, de, mint mondja: "Ha már jönnek, nem küldöm
el őket".
2.2.
A romák helye a gazdasági struktúrákban
2.2.a
Az állami szektor
Az állami
szektort Mezőcsáváson a rendőrség, az orvosi rendelő, az
állatorvosi rendelő, az iskola, a posta és a telefonközpont, valamint a
helyi önkormányzat képviselik, ezek összesen 61 személyt foglalkoztatnak. Helyi
viszonylatban ezek a legnagyobb presztízsű munkahelyek, de ezek
betöltésére nem alkalmaznak romákat.
A falu
szervezettsége szempontjából figyelembe kell vennünk a helyi önkormányzatot is
mint a lakosság képviseleti és vezetési szervét. A községet alkotó nyolc falu
képviselete a polgármester, az alpolgármester és a választott képviselők
által történik. A helyi adminisztráció kezdeményezésére a helyhatósági
választások képviselői listájára egy roma (házicigány) is felkerült. Bár
nem kapott elég szavazatot, a helyi tanács felkérésére formálisan képviseli a
házicigányokat. A képviselőnek azonban alig vannak feladatai, szinte nem
is vesz részt a helyi adminisztráció döntéseiben és munkájában. A roma
képviselő valódi szerepe az, hogy jelenléte által elvileg kommunikálni
lehetne a házicigány közösséggel. Kérdéses azonban, hogy a képviselő
eleget tudna-e tenni ennek a feladatnak, mert beszélgetéseink során más
házicigányokhoz hasonlóan kifejtette, hogy senkiért sem hajlandó bonyodalmakba
keveredni.
Itt említjük
meg, hogy bár a gáborcigányok és a helyi adminisztráció között nincs az
előbbihez hasonló kapcsolat, a gáborcigány közösség vezetője - a
búlibás - és a megyei rendőrség informális, de állandó kapcsolatban állnak
egymással, a csávási gáborcigányok pedig egy képviselő révén a búlibással.
Így számukra is adott a hivatalos szervekkel való kommunikáció lehetősége,
és ez úgy tűnik, közvetettsége ellenére hatékonyabban működik mint a
házicigányoké. Ugyanakkor a búlibás és a cigánygyűlés a gáborcigány
közösség belső integrációjának fontos tényezője, ennek vizsgálata
azonban kívül esik jelen kutatásunk témáján.
2.2.b.
A formális gazdasági szektor
A
vizsgált településen a formális gazdasági szektort hat termelő-, négy
szolgáltató- és 12 helyi kereskedelmi kisvállalkozás alkotja. Ezek összesen 95
személyt foglalkoztatnak, közülük öt roma, mindannyian házicigányok. Az állami
mezőgazdasági szövetkezetben (idénymunkásként) további öt-tizenöt roma
dolgozik, a kisiparban foglalkoztatott társaihoz hasonlóan hivatalos
alkalmazásban. Három házicigány egy szomszéd faluban működő
fafeldolgozó vállalat alkalmazottja, másik három pedig marosvásárhelyi vállalatoknál
dolgozik. Bár ez utóbbi hat személy nem vesz részt a faluközösség életében,
mivel más településen dolgozik, így sokat van távol, fontosnak tartjuk
megemlíteni őket, mert állandó munkahellyel rendelkeznek. Az állandó
alkalmazásban álló romák esetében kijelenthetjük, hogy számukra az alkalmazotti
státus elnyerésére irányuló igyekezet egyben az önálló gazdasági
szerveződés alternatívájának elvetését, vagy az ilyen szerveződésre
való képtelenségét is jelenti. Értelmezésünk szerint ez a közösség belső
integrációjának gyengüléséhez vezet, s ezáltal az illető közösség
asszimilációját segíti elő, hiszen aki alkalmazottként vesz részt nem roma
gazdasági szervezetekben, elvileg etnikailag vegyes primér csoportok
létrejöttéhez járul hozzá (megfigyeléseink szerint roma - nem roma primér
csoportok, általában kocsmai kiscsoportok, kivétel nélkül a munkahelyi
kapcsolatok mentén jönnek létre). Az etnikailag vegyes primér csoportok
egyértelműen az asszimilációt segítik elő. Példának F.J. esetét
említjük: F.J. a mezőgazdasági társulás (román és magyar földtulajdonosok
társulásának) mezőgépésze. A társuláshoz az elnök kérésére került a volt
mezőgazdasági gépparktól, ahol ugyancsak mezőgépészként dolgozott. A
társulás elnökének szavait idézve: "Azért hívtam hozzánk, mert tudtam, hogy jó
munkát végez, és mindent becsületesen megcsinál, amit rábízok". Munkatársai
csak "a cigány"-ként emlegetik. Ez a megnevezés mindössze F.J.
megkülönböztetésére szolgál, nem negatív sztereotípia. Ellenkezőleg,
előfordult, hogy pozitív jelentéstartalommal ruházták fel "a cigány"
címkét, a hozzáértő munkást megjelölésére használták: "Az én földem jól
van megszántva, 'a cigány' szántotta" (B.I.). F.J. tudja, hogy megbecsültségét
kitartó, kemény és becsületes munkájának köszönheti. Amint mondta, tudták, hogy
roma, de mégis elhívták dolgozni, mert jó munkát végez, "Ha nem végeznék jó
munkát, cigányt nem tartanának maguk között".
A családi
vállalkozások és a kisiparosi engedélyekkel dolgozók szintén a formális
gazdasági szektorba sorolhatók. Csáváson főleg az adventista gáborcigányok
végzik ilyen formában a bádogosmunkát. A gáborcigányok az állami fogyasztási
szövetkezet szerződéses bedolgozóiként műanyagöntéssel is
foglalkoztak, néha feketén dolgozó munkásokat is alkalmaztak. Ez utóbbi három
munkavállalási forma közös jellemzője a munkavégző önállósága. A
munkát mindhárom esetben otthon végzik (a csatornákat is otthon készítik el, a
megrendelőnél csak felszerelik). A fenti munkák egyike sem nyújt
lehetőséget nem romákkal való állandó kapcsolattartásra, s ezáltal csökken
az etnikailag vegyes primer csoportok létrejöttének valószínűsége, ami
egyúttal az asszimiláció lehetőségét is kizárja.
2.2.
c. Az informális gazdasági szektor
Ha a
megrendelések nagyon távoli településekről érkeznek, a gáborcigányok
sajátosan szervezik meg a csatornázás és a csatornakészítés munkálatait. A
csatornakészítők, általában rokoni alapon társulva, több csatornát
készítenek, s ezeket személygépkocsival a kiválasztott területre szállítják,
ahol általában már előre felvállalt munkájuk van. Ha nincs, akkor
körbejárják a vidéket, felvállalják az adódó munkát és felosztják maguk között.
Egy-egy házat a munka nagyságától függően egy vagy több személy is
csatornázhat. Miután elvégzik a vállalt munkát, osztoznak a pénzen. Ilyen módon
a legtávolabbi erdélyi településekre is eljutnak.
A másik,
szintén informálisan szerveződő munka a kaláka, amely napjainkban
eltűnőben van. Leginkább a nem roma lakosság körében fordul elő,
ritkábban a gáborcigányoknál. A kaláka elsősorban rokoni, kisebb mértékben
szomszédi-baráti alapon szerveződik. A nem romák kalákáiban romák nem
vesznek részt, ami a fenti típusú kapcsolatok hiányára utal. A nem romák saját
bevallásuk szerint óvakodnak attól, hogy a romáktól valamilyen segítséget
fogadjanak el, mert amint P.G. mondta "...amíg
élek hallanám, hogy egyszer segített nekem". Ezért, ha kalákát szerveznek, a
kalákába hívott házicigányokat napszámosként, előzetes megegyezés alapján
fizetik.
A romák
szemében bármilyen nem romákkal való kapcsolat értékes, legyen az akár
egyszerű gazda-napszámos kapcsolat. Értéküket az adja, hogy a házicigányok
számára nagyon fontos, hogy a gyakori szükséghelyzetekben valakitől pénzt
kölcsönözhessenek, és ezt leginkább a bizalmon alapuló roma - nem roma viszony
tesz lehetővé: "...O.J. az én emberem. Bármikor kérek tőle pénzt
mindig ad, mert tudja, hogy megadom".
A
gáborcigányok ha kölcsönhöz folyamodnak, ezt a jobb módú gáborcigányoktól, vagy
nem roma hittársaiktól igénylik, és idejében visszaszolgáltatják a tartozást.
Ez nem volt mindig így, régebben az adventista egyházban a gáborcigányok elleni
fegyelmi eljárások leggyakoribb oka a kölcsönkért pénzek idejében való vissza
nem szolgáltatása volt, az utóbbi időben azonban megszűntek az ilyen
jellegű vétségek.(P.L.).
Az
informális gazdasági szektorban a napszámosság a leggyakoribb munkavégzési
forma. Ez a jövedelemszerzési mód nem jellemző a gáborcigányokra, a
házicigányoknak viszont ez az elsődleges jövedelemszerzési formája. A
napszámosmunkát a helyi társadalom jellegzetesen "cigány munkának" tekinti, és
a lehető legkisebb presztízse van. Bár a napszámosmunka nem jelent állandó
munkaviszonyt, előfordul, hogy egyes személyek rendszeresen dolgoznak
ugyannak a munkaadónak. Ezért elvileg elképzelhető volna, hogy primér
kapcsolatok alakuljanak ki a roma napszámosok és nem roma munkaadóik között,
tapasztalataink azonban nem ezt igazolják. Mivel a helyi viszonyok között a
napszámosság jellegzetesen roma foglalkozás, a munkavállalással járó alku
mindkét fél részéről olyan (hagyományosnak mondható) gesztusok és
attitűdök kíséretében történik, amelyek újratermelik a társadalmi
távolságot. (ez az alku a nem roma munkavállalót is erősen lealacsonyítja
a falu presztízshierarchiájában). A társadalmi távolságoknak ez az újratermelődése
a házicigány közösség gettójellegének fennmaradásához, erősödéséhez járul
hozzá.
Az utóbbi
időben a jobb módú gáborcigányok is többször alkalmaztak házicigány
napszámosokat, ami a fentiek értelmében a két roma közösség közötti
hierarchikus viszonyt jelzi.
2.3
A romák szervezeti integrációja
A
házicigányok egyetlen szervezettel sem tartanak kapcsolatot sem közösségi, sem
egyéni szinten. A roma szervezetektől való távolmaradásuk oka anyagi
érdekeltségű. Állításuk szerint "...a vezetőség úgy is csak a saját
érdekeit nézi, rajtunk úgysem segítenének"
A
gáborcigányok a már említett búlibás jól működő informális
szervezetén kívül jelenleg egyetlen szervezettel sem tartanak fenn kapcsolatot,
annak ellenére, hogy G.D. a Maros Megyei Roma Szövetség alapító tagja, alelnöke
volt. Lemondásának oka vallásához való ragaszkodása. És mivel állítása szerint
"...egyszerre két lovat nem lehet megülni, a vallást választottam".
Későbbi beszélgetéseink során elmesélte, hogy alelnöksége alatt
megfenyegették, és a mezőcsávási gáborcigány közösség rosszallásával is
szembesült.
3.
Az asszimiláció biológiai dimenziója
Biológiai asszimiláció alatt a
különböző etnikumok biológiai keveredését értjük, amely a vegyes
házasságok gyakoriságával mérhető. A faluban ezidáig négy roma-nem roma
vegyes házasságot kötöttek, melyek közül kettő roma-magyar, kettő
pedig roma-román. Mind a négy vegyes házasságban a roma fél házicigány, a négy
esetből háromban a nem roma házastárs nem helyi születésű, hanem
házasság révén került a csávási roma közösségbe. E négy esetből nem
vonhatunk le általános következtetéseket, mégis ezek az esetek azt jelzik, hogy
a házicigány közösség szeretné csökkenteni a saját csoport és a nem romák
közötti társadalmi távolságot. Ennek az igénynek beszélgetéseink során többször
is hangot adtak. E törekvésük azonban a nem roma közösség elzárkózásába
ütközik.
A
gáborcigányok nem kötnek vegyes házasságot. Ők, amint azt nyíltan meg is
fogalmazták, nem tartják helyesnek az etnikai keveredést még más roma
csoportokkal sem.
Összegzés
Az asszimiláció
strukturális dimenzióját elemezve kitűnik, hogy a helyi adminisztráció,
melynek az egész közösséget át kellene fognia, és integrálnia a településen
élő etnikai csoportokat, nem képes ellátni ezt a feladatot. Próbál ugyan
valamilyen formális kapcsolatot kiépíteni a házicigány közösséggel, ez a
kapcsolat azonban jelenleg nem működőképes. A református egyház sem
segíti a házicigány közösség integrációját. Ennek elsősorban az egyház
lelkész-központúsága az oka, valamint az egyházon belüli tisztségek hiánya,
illetve a meglévők pusztán formális jellege. A házicigányok
elszigetelődésének másik oka, hogy a nem roma reformátusok elzárkóznak a
romákkal való kapcsolatteremtéstől, és ez az attitűd az egyházon
belül tradicionálisnak mondható. A házicigány közösség - a foglalkozási
struktúrákat leszámítva - alig érintkezik formális keretek között a nem roma
többséggel. A foglalkozási struktúrákon belül létrejövő interakciókat
pedig a romákkal szembeni bizalmatlanság jellemzi: a legnagyobb számú
munkaerőt foglalkoztató kereskedelmi egységekben nincs egyetlen
roma alkalmazott sem. A mezőgazdasági egységekben dolgozók
tulajdonképpen régi pozíciójukat őrzik. A más gazdasági egységekben
alkalmazott romák a nem romák számára alantas munkákat végzik, ami
kedvezőtelenül befolyásolja a helyi társadalmoban elfoglalt helyüket.
A szocialista gazdasági rendszer idején az
állami munkahelyeken viszonylag rendszeres kapcsolat alakult ki romák és nem
romák között, amely kapcsolatok egy településen kívüli integrációs folyamat
kezdetét jelentették, de ez a folyamat a gazdasági rendszer összeomlásával
megszűnt. A földrajzi mobilitás (közlekedési lehetőségek) drasztikus
csökkenésével és a településen belül a hagyományos informális gazdasági
szektorba való visszalépéssel olyan helyzet teremtődött, amely a
házicigány közösség "visszagettósodását" vonta maga után. Azonban, ha
figyelembe vesszük, milyen helyet foglal el néhány roma a gazdasági szektorban,
valamint azt, hogy a közösség (roma és nem roma tagjai) pozitívan értékelik ezt
a pozíciót, mindez arra enged következtetni, hogy a gazdasági konjunktúra
megfelelő változása esetén a házicigányok a nem roma közösség
nyitottságának függvényében újra megpróbálnának minél erősebben
kapcsolatokat létesíteni a nem romákkal.
Míg az
adventista egyház tisztségeinek sokfélesége révén sikeresen integrálja a
gáborcigányokat, a történelmi egyházak nem segítik elő a házicigány
közösség integrációját. Az elmúlt rendszerben a gáborcigány közösség
foglalkozási struktúrája olyanná vált, hogy a munkavégzésben aránylag nagy
gazdasági függetlenséget őrizhettek meg, és ez a gazdasági rendszer
összeomlásakor előnyükre szolgált. A gáborcigányok informális szektorban
végzett tevékenységei (országok közötti kereskedelem, bútorkereskedelem stb.) a
nem romák körében is gyakoriak, így ezeket a többség elfogadja. Ezek a
tevékenységek rendkívül kifizetődőnek is bizonyultak, és a
gáborcigányok anyagi helyzetének javulása a közösség gazdasági
differenciálódásához vezetett. A magasabb fokú differenciáltság ugyanakkor
erős belső integráltsággal társult. Ezt a belső integrációt a
tradíció néhány átértelmezett eleme, mint például a vándorló életmódból
eredeztethető közös munkavállalási forma, tovább erősítették.
Irodalom
Bíró A. Zoltán - Bodó
Julianna (1996): Kizárási és bekebelezési technikák
interetnikus kapcsolatokban. in: Egy más mellett élés, Pro-Print Kiadó,
Csíkszereda.
Dupcsik Csaba: Cigány háztartások jövedelem viszonyai. in: Magyar Tudomány,
1997/6.
Hoóz István (1991): A társadalmi folyamatok és a cigánynépesség. in: Cigánylét, Magyar
Tudományos Akadémia, Budapest.
Horváth István (1996): Relaţi interetnice. in: T. Rotariu - P. Iluţ: Sociologie,
Editura Mesagerul, Cluj - Napoca.
Marger, Martin (1991):Race and Ethnic Relations. American and Global Perspectives, Wadsworth
Publishing Co.
Neculau, Adrian (1996): Ţiganii: personalitatea modală şi caracteristicile
grupului. in: A. Neculau şi G. Ferréol: Minoritari, marginali,
excluşi, Polirom, Iaşi.
Okeli, Judith (1993):The Traveller-Gypsies. University Press , Cambridge.
Oláh Sándor (1996): Szimbolikus elhatárolódás egy település cigány lakói között. in:
Egy más mellett élés, Pro-Print Kiadó, Csíkszereda.
Uő
(Uott):Cigány- magyar kapcsolatok.
Olzak, Suzan: Etnikai konfliktusok elemzési stratégiái. in: Regio, 1993/1.
Pap Zsolt:
Struktúra és identitás, a társadalmi integráció típusairól. in: Regio, 1995/1-2.
Rostás- Farkas György (1983):A cigányok hiedelemvilága. in: Cigányok, Kozmosz Könyvek, Budapest.
Schaffter, Adrienne: A kisebbség fogalmáról in: Regio: 1993/1.
Sir
Fraser, Angus
(1996): A cigányok. Osiris Kiadó,
Budapest.
Szegő László (1983): A hagyományos cigány
közösségek belső szerkezete. in: Cigányok, Kozmosz könyvek.
Stewart, Michael (1994): Daltesvérek. T-Twins Kiadó, Budapest.
Tauber István (1993):A cigánysággal kapcsolatos előítéletek problémái. in: Güncöl -
Kerezsi, A deviancia szociológiája, T-Twins Kiadó, Budapest.
Tomka Miklós (1993): A cigányok története. in: Cigányok, Kozmosz könyvek, Budapest.
Toth Pál: A falusi cigányság és az informális szektor. in: Magyar Tudomány,
1997/6.
Vécsei Károly: Cigányok a székelyföldi Parajdon. in Regio, 1995/1-2
Wilska-Duszunska,
Barbara (1980) Gondolatok az etnikai sztereotípiák
természetéről. in: Csepeli György: Előítéletek és csoportközi
viszonyok, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.